Érdemes volna már most jobban megismernünk és megszeretnünk a Zsoltárok vagy a Jób könyvének egyéni és közösségi panaszénekeit, amelyekben a pótlékokról kiderül valódi értékük, és felismerhetővé válik az ember közvetlen Istenre-utaltsága – fogalmazott lapunknak adott interjújában Béres Tamás egyetemi tanár. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológiai Tanszékének vezetőjével annak kapcsán beszélgettünk emberről, természetről, Istenről és egyházról, hogy a Szélrózsa ifjúsági találkozón háromrészes előadás-sorozatban vitte az érdeklődők elé a mindennapokat egyre erősebben átjáró sematizmusokat, a kelendő ember-, isten- és természetpótlékokat.
– Hol vannak pótlékok az életünkben?
– Körbe vagyunk véve pótlékokkal. Ezeknek egy részét be tudjuk azonosítani, másik része azonban olyan szervesen az életünk részévé vált, hogy észre sem vesszük. Él az emberben a vágy a természetesség, az eredetközeliség iránt, viszont ahogy haladunk előre a történelemben, az eredettől egyre távolodónak érezzük magunkat. Ez a történelemszem-léletünknek abból az egyvonalúságából fakad, amely szerint a kezdettől tartunk a végidők felé. Más társadalmakban talán nem így élik ezt meg, de Európában így van, és a kultúránkban sajátos jelenségként a történelmet tudománnyal és a technikával béleljük ki. Korszakról korszakra ideologikus szempontokat választunk ki, és megpróbáljuk ezekkel az emberi életet értelmessé, hasznossá vagy épp egységesen megmagyarázhatóvá tenni. Ez most a kényelmességgel van így, hiszen az emberiség évtizedek óta lényegében semmi mással nincs elfoglalva, mint hogy a lehető legkényelmesebbé tegye az életét. Ezzel párhuzamosan pedig egyre távolabb kerülünk azoktól az élethelyzetektől, amelyek kezdetben az emberi életet jellemezték. Ahogyan egy madár kibéleli a fészkét, hogy puhává tegye a környezetét, úgy mi is kibéleltük a magunkét.
– Milyen következménnyel járhat ez?
– Hosszú távon az emberi faj adoptáló dik az új, mesterséges környezethez. Ideológiáinkkal biztatjuk magunkat, hogy egyszer majd ki fogunk tudni repülni fészkünkből, ki tudja, hova – megvalósítva ezzel az emberiség nagy álmait –, de ahogy a madárfióka esetében, itt is fennáll a veszély, hogy egyszerűen csak kiesünk a fészekből, és korábbi civilizációs szintek kemény talaján találjuk magunkat. Érdemes volna már most jobban megismernünk és megszeretnünk a Zsoltárok vagy a Jób könyvének egyéni és közösségi panaszénekeit, amelyekben a pótlékokról kiderül a valódi értékük, és felismerhetővé válik az ember közvetlen Istenre-utaltsága.
– A kényelmességnek a technikai, tudományos vívmányokkal való megteremtése – legalábbis az erre való törekvés – együtt járhat a lelki értelemben vett kényelemérzet elvesztésével?
– Ebből a szempontból az az igazán érdekes, hogy úgy veszíthetjük el a lelki komfortérzetünket, hogy közben folyamatosan törekszünk rá. Ez egy spirál, amelyben a kényelmességre való berendezkedés által egyre kevesebb előre nem látható kihívással kell szembenéznünk, ami oda vezet, hogy mindenre egyre puhább válaszokat adunk. A ma embere a saját magunk által alakított világ speciális kérdéseire akar válaszokat adni, de ha a történelemkönyveinket átnézzük, azt láthatjuk, hogy a kezdetekben az ember annak a világnak próbált meg válaszolni, amelyet nem ő alakított ki. Ettől a különös „dialógustól” kerültünk mára nagyon messze, de a dialógus fontosságáról szóló ismeretet nem veszítettük el. Az értelmetlenségig túllicitáljuk korábbi állításainkat a látszatdialógusok kedvéért. Nem bánjuk, ha vitáink, témáink már csak korábbi találgatásainkkal vannak laza kapcsolatban, az úgynevezett „valósággal” már rég nem, így az állításaink értékét is elveszítjük lassan. A kultúra legtöbb területén csúcsra járatjuk a „fake news” [hamis híresztelés, álhír – a szerk.] jelenséget – ez biztosan nem folyhat sokáig így tovább.
– A természettel való eredeti kapcsolat és a lelki komfortérzet elvesztése kizárólag emberi hiba? Már ha hiba egyáltalán.
– Nehéz lenne ebben nem az embert hibáztatni, bár a világ nemcsak az emberből áll, hanem az egyébként definiálhatatlan „természetből” is. Minél ötletesebb módon próbáljuk érvényteleníteni a természet befolyását, hogy ne okozzon számunkra meglepetéseket, annál ötletesebben válaszol ő is. Arra a kérdésre, hogy hiba-e ez, nem tudunk „tényekkel”, legfeljebb magyarázatainkkal válaszolni. A számunkra meghatározó magyarázatok narratív alapja és fő közege a Biblia, amelyben egyszerre olvassuk azt, hogy jó megőrizni, amivel „kezdettől” megajándékozta Isten az embert, és azt, hogy sohasem állhat elő olyan veszélyhelyzet, melyben nem bízhatnánk saját ügyünket vagy az emberiség ügyét a Teremtőre. A veszélyből való kikerülés, kivezetés mint folytatás persze nem rajtunk múlik, de még a „minden mindegy” állapothoz elvezető hangos „féknyúzozás” sem fog felmenteni minket a világ értelmes alakításának felelőssége alól.
– Ma sok emberben van igény a spiritualitásra, ennek megéléséhez pedig a rendelkezésre álló rengeteg információ felhasználásával akár saját vallást is kialakítanak, olyat, amelyben lelkileg komfortosan érzik magukat. Ez a művelet, a saját istenkép kialakítása is pótlék-gyártás?
– Pótlékokra ebben a kezdet és vég között feszülő „átmeneti” időben alapvetően szükségünk van, nem tudjuk azoktól teljesen mentesíteni az életünket. Hiába szeretnénk ugyanis visszatérni az eredetünkhöz, ezt nem tudjuk megtenni. Dietrich Bonhoeffer mondja, hogy az az ember, aki úgy érzi, átlátja vagy megérti az eredetet, az a gonosz tőrébe esik, aki elhiteti velünk, hogy rendelkezhetünk a kezdettel és vele együtt az igazsággal. Bonhoeffer arra emlékeztet: ne higgyük el, hogy a kezdet, vagyis az igazság és egyértelműség birtokosai lehetünk, hanem vegyük észre, hogy az ember számára csupán a közbenső idő valóságos. Csak annyit tudunk, hogy a kettő között vagyunk, és ez a mi realitásunk. Ehhez az időszemlélethez szorosan hozzátartozik az a lehetőség, hogy sok pótlékunk van. Egyrészt együtt élünk a pótlékokkal, másrészt bennünk él az igény, hogy minél kevesebb pótlékunk legyen. Ami a spiritualitásra való igényt, az arra adott saját megoldásokat illeti: sem olyan világ, sem olyan egyház nem létezett soha, amelyben mindenki ugyanúgy gondolkozott, hiszen a vallásban erőteljesen jelen van, hogy az embernek köze van hozzá. Abban a pillanatban, ahogy a személyes vonás elveszik belőle, a vallásból ideológia és politika lesz. Voltak ilyen korszakok, és ma is megkísért sokszor, hogy a vallásból egyértelműsíthető politikai eszköz legyen. A vallásnak azonban nem ez az elsődleges szerepe, hanem az, hogy az egyes ember el tudja helyezni magát a nála nagyobb világban. Ilyen értelemben inkább azon lehet csodálkozni, hogy egy-egy vallási tradíció – gondoljunk akár egy egyházra – évszázadokon keresztül fenn tud maradni, és hogy ezek közül egyik sem változás nélkül maradt fenn.
– Egy egyház változásának lehet optimális mértéke, tempója? Manapság egy-egy embernek egy nap alatt kell annyi információt feldolgoznia, mint évszázadokkal ezelőtt akár évek alatt. Szinte felfoghatatlan mértékben változik a környezet, amelyben élünk, és ez megkövetelheti az egyházak reagálását is.
– Vannak olyan vallási formációk, egyházak, amelyek elsősorban az intézményiségükben gondolkodnak; ez azzal jár, hogy nagyon lassan követik a változásokat. Egyrészt azért, mert a döntési szisztémájuk lomha és nehézkes, másrészt mert az elmúlt évszázadokban olyan szervezetet építettek fel, amely épp a változásokkal szemben kívánta megvédeni az intézményiségüket. Ettől jelentősen eltér az a képlet, amikor az egyházat nem az intézményiség, hanem tagjainak az élettel való kapcsolata határozza meg. Ebben az esetben az egyház sokkal rugalmasabb, mert nem a szervezet kerül előtérbe, hanem azok az emberek, akik ennek a dinamikusan változó világnak a részei. Ezekben az egyházakban elméletileg könnyebben végbemehet megújulás, de ez egyrészt csak papírforma, másrészt a megújulás jelenségét is lehet hívatlan vendégnek tekinteni.
– A változás jó?
– „Életünk ideje hetven esztendő, vagy ha több, nyolcvan esztendő” – olvashatjuk a 90. zsoltárban, ami napjainkra is igaz. Ez nem nagyon sok, de nem is túl kevés, arra azonban mindenképp elég, hogy az ember akár többször is változtasson akár évtizedeket meghatározó szemléletein. A mi egyházi életünkbe, szokásainkba belefér, hogy egy-egy tagja számára az az egyházkép legyen meghatározó, amellyel ő gyerekkorában találkozott, és az mindenek felett uralkodjon. Ugyanakkor életszerű az is, hogy az egyházi élet ne csupán a szüleinktől és elődeinktől örökölt formák és gondolatok ismételgetését jelentse, hanem a naponta megújuló saját tapasztalataink lecsapódásából álljon össze. Ennek az utóbbi szemléletnek az volna az óriási előnye, hogy ez adhat tartalmat a közösség szó aktív és résztvevői jelentésének. Úgy tűnik, hogy egyházunkban jelenleg mind a két hatás jelen van, és azért van szükség az egymástól eltérő érvek képviselőinek találkozásaira, hogy az emberbe írt dialógusigény a közösen vállalt valóságismeret jegyében valósulhasson meg.
– Annak nincsen veszélye, hogy a megújulás közepette veszítünk evangélikus identitásunkból?
– Ha elméletileg minden rendben volna is egy-egy konkrét egyházképpel, annak még akkor is meg szabadna változni, mert nem mi vagyunk az egyházért. Miközben megéljük a testvériséget, az egymásrautaltságot, azt, hogy sokféleképpen, de együtt követjük Jézust, ezzel együtt változik az egyházképünk is. Ebből nem lesz hirtelen egy sematikus eszközökkel leírható egyházkép, amit aztán egyszerűen meg lehetne mutatni, hogy ezek vagyunk mi, evangélikusok, pedig az identitásunk miatt sokszor szükségét érezzük. Olyan típusú egyház vagyunk, amelyiknek nem annyira a külső identitása a legfontosabb szempont, hanem a belső tartalmi elemek mindennapi használata és ezeknek az elemeknek a bátor végiggondolásán nyugvó közös változás szabadsága.
* * *
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. augusztus 28. – szeptember 4–i 87. évfolyam 33–34. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
