Az elköteleződés legbiztosabb támasza és előmozdítója a személyes hiten túl a jó közösségi élmény – véli Prőhle Gergely. A Magyarországi Evangélikus Egyház felügyelőjével tisztségéből fakadó feladatairól, az ideális presbiterek ismérveiről, a népszámlálás eredményeivel kapcsolatos várakozásairól és a legnagyobb egyházi projektekről beszélgettünk.
– Feltűnt, hogy az utóbbi időben nyilvános megszólalásai alkalmával – például az evangélikus presbiterek országos találkozóján [EPOT] vagy a zsinati ülésszakon az éves jelentésében – a hálát, a hálaadást hangsúlyozta. Ezt korábban is ilyen fontosnak tartotta, vagy a járvány, illetve a háború hatására értékelődött fel önben?
– Édesanyám két évvel ezelőtti és édesapám idén januári halála kapcsán is megtapasztaltam, hogy ha egy egyébként nehéz, sőt tragikus helyzetben észre tudjuk venni, hogy mi mindenért lehetünk hálásak, akkor az fantasztikus erőket szabadít fel. Az EPOT-on arra akartam felhívni a figyelmet, hogy ezt közösségi szinten is érdemes átélni. Ottani köszöntőmben arra a történelmi példára hivatkoztam, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak – egy olyan országnak, ahol a megoldáscentrikusságnak, a fejlődésnek, a haladásnak óriási kultusza van! – a legfőbb ünnepe a hálaadás. A nehézségek, a krízisek között mindenképpen arra kell visszatekintenünk, észre kell vennünk mindazt, amiért hálásak lehetünk.
– 2023-ban a konfirmáció és elköteleződés évét ünnepeljük egyházunkban. Ha visszagondol a saját konfirmációjára, mi a legelső vagy a legmeghatározóbb emlékképe?
– A közösség! Azt gondolom, a konfirmációnak és az elköteleződésnek a személyes hiten túl a legbiztosabb támasza és előmozdítója a jó közösségi élmény. Nekem ez megadatott a kelenföldi gyülekezetben, és minden mai tizenévesnek legalább ilyen meghatározó és szép időszakot kívánok, hogy tapasztalják meg egyházunknak, ennek a generációkon átívelő, kicsinységében is erős, összetartó közösségnek a bizakodását, derűjét.
– Egy olyan tisztség esetében, mint az országos felügyelői, egyértelmű, hogy a betöltője elkötelezett az egyház iránt. Mennyi időt, energiát, milyen típusú részvételt kíván ez a társadalmi szolgálat?
– Sokrétű feladatokat ad, sok szinten való jelenlétet igényel. Az, hogy a civil munkámhoz kapcsolódóan is itt ülök, ebben a házban [a Habsburg Ottó Alapítvány, amelynek Prőhle Gergely az igazgatója, egyházunk budapesti Szentkirályi utcai székházában bérel irodahelyiségeket – a szerk.], elősegíti az országos iroda munkatársaival való jó kapcsolatot. Az országos felügyelőnek – és ugyanígy az országos presbitériumnak – a legtöbb esetben nem az a dolga, hogy operatív szinten nyúljon bele az ügyekbe, hanem hogy amikor több megoldási lehetőség merül fel, akkor rámutasson a stratégiai irányokra. A legfőbb kérdés mindig az, hogy a napi szintű elintéznivalók, ügyintézések, ülésezések, egyeztetések mellett – amelyek rengeteg időt felemésztenek – marad-e figyelem, energia a távlatos ügyekkel való foglalkozásra.
Személy szerint kiemelten fontosnak tartom az evangélikus örökség tudatos ápolását és ugyanígy a jövőképességet. Ezért is nagy öröm számomra, hogy az utóbbi években a lelkészek szellemi-hitbéli teljesítményének megbecsüléseként elindult az úgynevezett Igehirdetés-felhő, vagy hogy a gyűjteményünk egyre nagyobb közmegbecsülést élvez, illetve hogy szeptemberben új épületbe költözhetett a Luther Otthon – Evangélikus Szakkollégium, ilyenformán új lehetőségek nyíltak meg az intézmény előtt. Gáncs Péter nyugalmazott püspök vezetésével elindult például a hallgatók között a presbiterképzés. Ezt a kezdeményezést perspektivikusan az egyik legígéretesebb dolognak tartom.
– A közegyházi feladatok mellett mennyire van módja a saját szűkebb közösségében is aktívan, tevékenyen jelen lenni?
– Földrajzilag Pesthidegkúthoz tartozunk, a gyülekezet az ottani diakóniai intézmény, a Sarepta régi kápolnájában tartja alkalmait. Fodor Viktor lelkésszel jó az együttműködésünk, havonta egyszer én vagyok a családi, ifjúsági istentisztelet kántora. Mióta a szeretetotthonnak Gregersen-Labossa György az intézményi lelkésze, egy másfajta lelkiség gazdagító hatását is érezhetjük. Ugyanakkor amikor a fiaim konfirmációra készültek, sajnos csupán egy-két kortársuk volt a gyülekezetben, ezért úgy döntöttünk, elvisszük őket Budahegyvidékre, hogy ott egy nagyobb ifjúsági közösség tagjai lehessenek. Így most két irányba is van kötődésünk. Nagyon fontos, hogy az országos egyházi ügyek mellett ez a fajta gyülekezeti fókusz is meglegyen az életemben. A személyes tapasztalataimat pedig a felügyelők országos találkozóján össze tudom vetni másokéival is. Ezeken az alkalmakon megláthatom, hogy a különböző országos egyházi döntések hogyan jelennek meg az egyházközségek szintjén. Ismerve az ország településszerkezetét, a régiók, egyházkerületek, egyházmegyék lelkiekben és anyagiakban is megmutatkozó különbözőségeit, ilyenkor tényleg sokféle tapasztalatot tudok összegyűjteni.
Komolyan gondolom, és nem csak frázisként ismételgetem, hogy az egyház a gyülekezeteiben él. Óriási támaszt jelent, ha valaki megtapasztalja egy élő – nem csak papíron, névjegyzékben létező – közösség erejét, akár azt, hogy mit tud jelenteni ez imádságos háttérként, akár azt, hogy miképpen mutatkozhat meg, mondjuk, az anyagi áldozatkészségben. A kommunista rendszer egyik legrémesebb hagyatéka a közteherviselés, a közösen használt dolgok iránti felelősség meggyengülése vagy akár eltűnése a gyülekezetekben. Elkeserítő látni, milyen minimális összeget mutatnak a statisztikák, amikor az egyházfenntartói járulékként befolyt összegeket kivetítjük a teljes országos egyházi névjegyzékre. Egy gazdaságilag olyan nehéz időszakban is, mint amilyenben most vagyunk, szánalmasan alacsony a személyenkénti száz-kétszáz forint – különösen, ha összevetjük, mennyit költünk például élvezeti cikkekre. Belátom az összes szociális nehézséget, de hogy a gyülekezeteken belül milyen csekély az áldozatkészség, azt teológiai szempontból is aggasztónak tartom.
– A Luther Otthon kapcsán említette a jövő presbitereit. 2024-ben lesz a következő tisztújítás. A zsinat legutóbbi ülésszakain – a választási törvény szükséges módosításaival – már lényegében elkezdődött az erre való készülődés, és többedmagával ott is hangsúlyozta, mennyire nem mindegy, milyen alapvetésekkel indulunk neki a folyamatnak. Miért?
– Égetően fontos, hogy a fiatalabb generációt is meg tudjuk szólítani! Minden tiszteletem az idősebbeké, és az ő tapasztalataikra is szükség van, de ha nem vagyunk képesek bevonni a gyülekezetek irányításába azokat, akik aktív korban vannak, akkor nagy a baj. Ugyanígy arra is oda kell figyelni, hogy a nők is nagyobb számban képviseltessék magukat a különböző testületekben. A félreértések elkerülése végett: nem kvótákban gondolkodom, pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy tudatosan törekedni kell az ő ilyen típusú elhívásukra is.
– Elképzelése szerint mik az ideális presbiter, tisztségviselő ismérvei? Milyen emberekre van szükségünk a különböző egyházkormányzati szinteken?
– Olyan emberekre, akik a közösségi hitmegélést legalább olyan fontosnak tartják, mint a személyes hitet, és ez olyan tettvágyat ébreszt bennük, ami adott esetben egy testületi tagságot is indokolttá tesz. Azoknak, akik valamilyen formában felelősséget éreznek a saját közösségük otthonáért, lelkészéért, ifjúságáért, fűtés-korszerűsítéséért, szélesebb körben való jelenlétéért – és a sort sok más feladattal folytathatnám –, ott van a helyük a presbitériumokban, bármilyen speciális talentummal rendelkeznek is. Az EPOT-on is a bányásztól az egyetemi tanárig sokféle végzettséggel bíró résztvevő volt, ez is mutatja: mindenki lehet kiváló presbiter. Egy presbitérium sokfélesége pedig már csak azért is jó, mert ezáltal rengetegfelé nyújtja a csápját az adott közösség, és sokkal többeket elérhet, megszólíthat.
– Ha már a megszólításnál tartunk: lezárult a népszámlálás. Hogyan értékeli egyházunk kampányát, illetve milyen eredményekre számít?
– Fontosnak tartom kiemelni, hogy ezzel a kampánnyal nem elsősorban azt akartuk elérni, hogy a népszámláláson többen ikszeljék be, hogy ők evangélikusok. Kifejezetten missziós-evangelizációs fókuszúra terveztük, olyan üzenetekkel, amelyekkel esetleg olyan embereknek is át tudunk adni valamit, akik távolabb kerültek az egyháztól, vagy nem volt kötődésük hozzánk. Ami a várható eredményeket illeti: nem gondolom, hogy drámai jelentőséget kellene tulajdonítani nekik. Ha az eddigi tendenciák súlyosságát tekintem, ahhoz képest meglepetés már nem érhet minket, vagy ha úgy tetszik, csak pozitív irányú lehet. Mert például az derül ki, hogy megállt a létszámbeli fogyatkozás, vagy fiatalodott a korfa. Az ilyen adatok azt mutatnák, hogy az oktatási-nevelési intézményeink betöltötték azt az elvárást, szerepet, hogy ne csak az evangélikus „márkanevet” építsék, hanem valamiféle egyházközeliséget is jelentsenek. Ilyesfajta apró jelekre számítok, és reménykedem benne, hogy lesz okunk a hálaadásra.
– Az oktatási-nevelési intézmények terén a Magyarország kormányával 2020-ban kötött megállapodás tartalmaz egy komplex óvodafejlesztési programot is, illetve ugyancsak ebben a szerződésben az evangélikus kórház ügye is nevesítve volt. A zsinaton elhangzott, hogy a megígért források átmenetileg elapadtak, így az előbbi projekt megvalósításában csúszásra kell számítani, az utóbbi esetében pedig akár teljesen el kell engedni ezt az álmot.
– Bevallom őszintén, a kórház ügyét az egyház missziós céljainak fényében mindig is sokkal kisebb jelentőségűnek tartottam, mint az óvodákét. Amikor valaki a gyermekét ránk bízza, az a jövő szempontjából sokkal mérvadóbb, mint ha valaki egy egészségügyi szolgáltatást vesz igénybe. Azt reméljük, mihamarabb lesz egy nagyjából világos menetrend arra vonatkozóan, hogy mire számíthatunk a finanszírozás tekintetében. Lázár János építési és közlekedési miniszterrel való december közepi találkozásunk alkalmával kaptunk ez ügyben biztatást.
Ugyanakkor azt gondolom – és erről egyszer-egyszer beszélgetünk is a különféle üléseken –, hogy olyan projektek esetében, amelyeknek a sürgőssége vagy az eszmei jövedelmezősége nagy, érdemes lehet megfontolni, hogy a saját belső egyházi tartalékainkból mit tudunk átcsoportosítani az adott célra. Az ilyen típusú felelősségvállalások kapcsán mindig is a nagyobb bátorság híve voltam. Néhány éve az országos székház felújításánál már megléptük ezt, és hasonló konstrukcióban én személy szerint például szívesen hozzálátnék a teológia épületének felújításához is. Az Evangélikus Hittudományi Egyetem egyfelől autonóm felsőoktatási intézmény, ugyanakkor az egyház egészét is nagyban meghatározza, hogy a teológushallgatók, de ugyanígy a leendő hitoktatók is, milyen körülmények között készülnek a szolgálatra. Hasonló volumenű kérdés még a novemberben Prónay Sándor-díjjal kitüntetett Evangélikus Országos Gyűjtemény raktározási gondjainak megoldása.
De vannak aktuálisabb feladataink is: a menekültek segítése terén számos szép kezdeményezés van, ezek támogatása, felkarolása, még professzionálisabbá tétele is bőven ad tennivalót egyházunknak. Persze ha a szomszédunkban zajló háború következtében sötétben, hidegben élő emberekre gondolunk, akkor az építési, fejlesztési vágyaink rögtön más megvilágításban jelennek meg. S miközben próbálunk rajtuk segíteni, hálát kell adnunk a saját körülményeinkért – és még nagyobb felelősséggel tervezni mindazt, amit fontosnak gondolunk.
