Lehet-e versbe önteni a transzcendenssel megélt imaélményeket? Milyen léttapasztalatok közvetítésére képes az imádság formai jegyeit hordozó költői szöveg? Miben különbözik az istenes vers az imaverstől? Másként imádkozik-e a költő a 21. században? Többek között ezekre a kérdésekre kereste a választ dr. Érfalvy Lívia irodalomtörténész, a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium igazgatóhelyettese és irodalomtanára, amikor öt évvel ezelőtt Imaversek a kortárs magyar irodalomban című kutatásába kezdett.
– Miért kezdett el ezzel a témával foglalkozni?
– Az Evangélikus Hittudományi Egyetem 2017-ben életre hívott egy gyakorlati teológiai kutatócsoportot – evangélikus, református, katolikus teológusok, lelkészek és tanárok alkották, összesen tizenhatan – azzal a céllal, hogy egy tanéven keresztül az imádság témájával foglalkozzon. Dr. Szabó Lajos akkori rektor felkérésére irodalomtörténészként kerültem én is a kutatócsoportba. Ahogy belemélyedtem a témába, egyre inkább szembesültem azzal, hogy az imádság formai jegyeit hordozó költői szövegeknek, verseknek napjainkban komoly reneszánszuk van, hiszen a kortárs magyar irodalomban rendkívül megszaporodtak a különböző imaszövegek, zsoltárversek, zsoltárparafrázisok, imaátiratok. Az egyéves kutatásom végén megszületett Az ima a kortárs magyar irodalomban című tanulmányom és a hozzá tartozó verselemzéseim, amelyek a Luther Kiadó Szavak és hallgatások az imádságban című tanulmánykötetében jelentek meg 2018-ban Szabó Lajos szerkesztésében.
– Milyen kutatási szempontok vezérelték a munkáját?
– Kifejezetten a kortárs magyar irodalomban megjelenő imaszövegekre fókuszáltam. Elsősorban arra a kérdésre kerestem a választ, hogy milyen léttapasztalatok közvetítésére képes az imádság formai jegyeit hordozó versszöveg, és vajon milyen közös műfaji sajátosságai vannak ezeknek a látszólag nagyon különböző hangvételű lírai alkotásoknak.
– Műfajilag mennyire lehet megkülönböztetni őket? Van egyáltalán az imának irodalmi műfaj-meghatározása?
– Nincs könnyű helyzetben a kutató, amikor az imához pusztán irodalmi-műfajelméleti szempontból közelít. A jelenség ugyanis oly mélyen kultúrtörténeti beágyazottságú, hogy szinte elválaszthatatlan az imádkozó ember hitvilágától, rítusaitól, vallási megnyilvánulásaitól. A Világirodalmi lexikon „imádság” szócikke is számos műfajt sorol e kategóriába – például a himnuszt, a fohászt, a siratót, a zsoltárt vagy az áldást. Érdemes azonban a kérdést más oldalról is megközelíteni, azaz az imát nem műfajként, hanem beszédmódként meghatározni, hiszen az imaversekben megszólaló lírai alany az emberfölöttinek tekintett isteni erővel lép kapcsolatba Isten megszólítása, az invokáció által. Ezekben a szövegekben gyakran a megszólítás sajátos formájával, az aposztrophéval – vagyis az „ó, Istenem!” típusú megszólítással – találkozhatunk, ami a vers terében idézi meg és teszi jelenvalóvá a transzcendenst.
– Mely költőinknél talált ilyen alkotásokat?
– Nagyon szép válogatást tudtam összeállítani Dobai Lili, Jász Attila, Lackfi János, Molnár Krisztina Rita, Szabó T. Anna, Szőcs Géza, Vörös István verseiből, hogy csak néhány nevet említsek. A kiválasztott költők művei között vannak zsoltárok, himnuszok, de olyan szövegek is, amelyeknek már a címe is mutatja, hogy imáról van szó. Gondolok itt például Szőcs Géza Passiójában Veronika imájára vagy Molnár Krisztina Ritának a Pogány asszony imája című szövegére.
– Ha abból indulunk ki, hogy az imádság valójában párbeszéd, hogyan jelennek meg ezekben az imaversekben a beszélgető felek?
– Látszólag dialogikus beszédmódot jelenítenek meg az érintett szövegek, valójában azonban monológokról van szó, hiszen ezekben a szövegekben mindig csak a megszólító van jelen. Maga a megszólított – ahogyan korábban említettem – csak az invokáció vagy az aposztrophé által van jelen a versszövegben, vagyis az ő szólama nem hallható. A kutatásommal arra is választ kerestem, hogy a kortárs szerzők imaversszövegei milyen léttapasztalatok közvetítésére képesek, „lírai dialógusaik” hogyan járulhatnak hozzá az olvasók imaélményének árnyalásához, gazdagodásához.
– És hogyan?
– Ezt a legszemléletesebben talán Dobai Lili Formula pietatis című kötete kapcsán tudom bemutatni. Ebben a Rettenetedbe című költemény metaforikus nyelven tulajdonképpen azt írja le, hogyan mélyül el lépésről lépésre az ember imája. A vers kiválóan példázza, ahogy egy ima létrejön, ahogy megteremtődik az a szakrális csend, amelyben hallhatóvá válik Isten szava, és ahogy jelenvalóvá válik az a tudatállapot – a költő szavaival élve „légüres, szóüres” tér –, amelyben az ember már válaszolni tud a transzcendens hívására. Vagyis olyan léttapasztalatról beszél, amely az imádkozó ember sajátja. Arról, hogy Isten előbb szólít meg engem, én csak válaszolni tudok erre a hívásra, ha megfelelő körülményeket teremtek magamban ahhoz, hogy erre nyitott legyek.
– A korábbi időszakok verseiben ez a léttapasztalati megfogalmazás nem volt jellemző?
– Nem feltétlenül. A magyar irodalomtörténetben megvannak a nagy csomópontok. Ha istenes verseket tanítunk a középiskolában, akkor klasszikusan Balassi Bálint, Ady Endre, József Attila és persze az evangélikus, illetve katolikus költők – Reményik Sándor, Weöres Sándor, Sík Sándor, Pilinszky János, Dsida Jenő – költeményeit emeljük ki. Azonban az imádkozás folyamatával kapcsolatos tapasztalatok kommunikálása nem volt feltétlenül jellemző ezekre az istenes versekre, míg például Lackfi János versbeszélője A töredelem zsoltárában vagy épp a Nyűgös imádság című versben közvetve arról is beszámol, hogy az Istennel való kapcsolatában milyen megtisztulási folyamaton megy végig az imádkozásnak köszönhetően. Előbbi szövegben a 21. századi zsoltáros a hagyományos műfaji kereteket szétfeszítve egy új, ugyanakkor a kortárs olvasó számára is érthető zsoltárnyelven szólal meg.
– A gyulai Szélrózsa evangélikus ifjúsági találkozón egy imádságról szóló fórumbeszélgetésen az is téma volt közöttünk, lehet-e tanulni az imádkozást.
– Az imádsághoz mindenképpen kell egyfajta nyelvi eszköztár, hiszen anélkül nem tudjuk megszólítani a Mindenhatót. Véleményem szerint ez a nyelvi eszköztár tanulható, a kötött imádságok nagy segítséget jelentenek az alapokban. Idővel azonban kialakulhat az a saját nyelv, melynek segítségével az ember már saját szavaival is beszélgethet a Teremtőjével.
– Ha összehasonlítjuk a 21. századi imaverseket a korábban írtakkal, nyelvezetükben mennyiben térnek el egymástól?
– Van, amelyik drasztikusan és radikálisan. A nyelvet nem a kiüresedett, hétköznapi kommunikáció felől, hanem a metaforikus világteremtő oldaláról megközelítő költők nagyon is jól érzik, hogyan lehet másképp megszólalni. Vörös Istvánnak van egy nagyon érdekes Miatyánk-parafrázisa, Az imák hasznáról című, amelyben a rutinból imádkozó, kiüresedett frázisokat mormoló és csak kéréseket megfogalmazó, az Istent egyfajta gépként kezelő imádkozóra irányítja figyelmünket, rávilágítva arra, hogy nemcsak a versnyelv, hanem saját imanyelvünk is megújulásra szorul. Találunk azonban jó néhány olyan verset is, amelyek nyelvezetükben megőrzik a klasszikus imaszövegek szóhasználatát. Példa lehet erre Molnár Krisztina Rita már említett szövege, a Pogány asszony imája vagy Szabó T. Anna Az ég zsoltára című verse.
– Egy éven keresztül olvasta a versimákat. Mennyire hatott ez az ön imádságaira?
– Nagyon sokat jelentettek, sokkal tudatosabban kezdtem el gondolkodni a saját imaéletemről. Ezeket a szövegeket olvasva saját dilemmáimra ismertem, ami nem véletlen, hiszen az irodalmi műveknek az a célja, hogy önreflexióra késztessenek.
* * *
Az írás eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. augusztus 14–21-i 87. évfolyam 31–32. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail-címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
