Egyháztörténelmi jelentőségű napként jegyzi a Magyarországi Evangélikus Egyház 1972. november 19-ét: ezen a napon ordinálták Kovács Etelkát a csöglei templomban. Személyében az első felszentelt lelkésznőt tisztelhetjük, aki most november 12-én a Magyarországi Evangélikus Egyház legmagasabb, lelkésznek adható kitüntetését, az Ordass Lajos-díjat vehette át a budapesti Luther Otthon – Evangélikus Diákotthon épületében. A kerek évfordulót könyvbemutatóval és kerekasztal-beszélgetéssel ünnepelték.
Kovács Etelka, a Magyarországi Evangélikus Egyház első nőként felavatott lelkipásztora szentelésekor már tíz éve végzett az evangélikus teológián, és 1964-ben lelkészvizsgát is tett. Az ötven évvel ezelőtti ünnepi istentisztelet után sem vált azonban azonnal rendszerré a női lelkészek ordinációja egyházunkban, mégis új időszámítás kezdete lett az a nap. Ottlyk Ernő püspök délelőtt felszentelte, délután pedig be is iktatta őt akkori gyülekezeti szolgálati helyére, Csöglére.
A jubileum alkalmából rendezett ünnepségen Gombkötő Beáta egyetemi lelkész nyitóáhítatában – Zsid 11,8-ra rímelve – olyan történeteket hozott a Szentírásból, amelyekben a női főszereplők kockázatos utakat kerestek, nem tudva, azok hova vezetnek. Idézte Celofhád lányainak történetét, akik apjuk örökségét kérték. Az Úr felülírta saját törvényét, és egész Izraelre kiterjesztette, hogy „ha valaki úgy hal meg, hogy nincs fia, juttassák örökségét a leányának.” A vérfolyásos asszony minden tilalom ellenére megérintette Jézust, vállalva azt is, hogy esetleg büntetés jut majd osztályrészül számára. A folytatást ismerjük: az asszony meggyógyult, Jézus pedig a tömeg elé hívta, hogy elmondhassa, mi történt vele.
„Nagy erőforrásul szolgálnak ezek a bátor bibliai nők, akik hittel és Istenbe vetett bizalommal szóltak és cselekedtek. Isten ma is »csettint a hátunk mögött«, Jézus a tömeg elé hív, hogy szóljunk. Ilyen bátor nők vannak ma itt is. A Magyarországi Evangélikus Egyház nem működne nélkülünk, nélkületek. Elindulunk, nem tudva, hova megyünk, de együtt megyünk” – fogalmazott a lelkésznő.
Az Ordass Lajos- és Prónay Sándor-díjak átadása előtt egy, a lelkésznők életútját feldolgozó könyv bemutatójával és kerekasztal-beszélgetéssel is megemlékezett az egyház a kerek évfordulóról. Az Elindult, nem tudva, hova megy – Feljegyzések az evangélikus női lelkészi szolgálat kezdeteiről címmel írt kötetet a szerző, Sárkány Tiborné Horváth Erzsébet nyugalmazott lelkész és Angyal-Cseke Csaba szerkesztő mutatta be.
Hit által indultak útjukra
Sárkány Tiborné írása körülményeiről, indítóokáról és céljáról beszélt. Elmondta: beszámolóját eredetileg azoknak szánta, akikkel együtt indult a teológián az 1950-es évek elején. Azt megelőzően a nők hittantanárként vállaltak szerepet az egyházban, ám 1948-ban vége szakadt a kötelező hitoktatásnak, és megszűntek az önálló hitoktatói állások. A lelki ébredés hatására mégis viszonylag sokan jelentkeztek hivatalos egyházi szolgálatra. A Sopronban működő teológiai akadémiáról induló fiatal nők nem tudhatták, hová visz majd útjuk – ahogyan Ábrahám sem tudta –, de hitük erősen tartotta őket.
A munka kezdetén saját személyes emlékeit örökítette meg, majd módszeres utánajárással felkutatta a női lelkészség történetét. Munkájában hiteles képet kívánt adni a témáról, mutatott rá a lelkésznő, ezért végigkövette az egyházi sajtóban a téma kapcsán megjelent cikkeket, és társaitól is kért fellelhető írásokat, dokumentumokat, személyes emlékezéseket.
Munkálkodása híre Madocsai Miklós – tavaly Ordass Lajos-díjjal kitüntetett – nyugalmazott lelkész közvetítésével eljutott Fabiny Tamás elnök-püspökhöz, aki örömmel felkarolta az ügyet. Az egy kötetbe került valamennyi összegyűjtött írás megjelent az Északi Evangélikus Egyházkerület kiadványaként. Az összeállt iratanyagot, a két elsőként ordinált lelkésznőre, Kovács Etelkára és Pintér Károlynéra vonatkozó adatokat és dokumentumokat Angyal-Cseke Csaba szerkesztő rendezte egybe. Szakértőként Kertész Botond történész, az Evangélikus Országos Múzeum tudományos főmunkatársa vett részt a munkában.
Sárkány Tiborné hangsúlyozta: a belső elhívással elinduló, teológiát végzett nők külső akadályokkal szembeni küzdelmét bemutató kiadvány nem „múltbéli panaszok felsorolása” kíván lenni. Ugyanakkor tény, hogy az első nemzedék végzése után közel húsz évig nem avattak férfiakkal együtt nőket. Könyvbemutató beszámolójában a címre is kitért, reflektálva a Zsid 11,8-ban olvasható igéből vett mondatra: nem véletlen, hogy pont és nem kérdőjel áll a végén. Egyetlen erőforrásra bízhatták magukat a szolgálatba indulók: Isten ígéretére. Ez ma is ugyanígy érvényes. Bízzuk rá magunkat!
Angyal-Cseke Csaba szerkesztő a könyv címét adó szentírási igehely verseire – „Hit által engedelmeskedett Ábrahám, amikor elhívta Isten, hogy induljon el arra a helyre, amelyet örökségül fog kapni. És elindult, nem tudva, hova megy” (Zsid 11,8) – utalva rámutatott: a kötet valamennyi bemutatott élettörténetében közös, hogy fiatalon hit által indultak el útjukon. Így tettek a húszas évek első evangélikus teológái: Aczél Anna, Prőhle Irén és Gömöry Ágnes Erzsébet is. A teológiára jelentkező nők tudták: a teljes bizonytalanságba visz útjuk. Hit által mentek, mert „a hit himnuszát nem lehet kottából énekelni” – fogalmazott, majd szavait azzal zárta, hogy hit által menni „nemcsak dogmatikai igazság, hanem életünk és minden vállalkozásunk kezdete”.
A tizenkét lelkésznő életrajzát, illetve visszaemlékezéseit tartalmazó kötet Fabiny Tamás elnök-püspök előszavával, B. Pintér Márta lelkész, a női missziói szolgálat referense bevezető tanulmányával, képekkel illusztrálva jelent meg. A kiadványt minden megjelent lelkésznő megkapta ajándékba az eseményen.
Bár ne lenne kérdés, milyen nőként lelkésznek lenni
A könyvbemutatót kerekasztal-beszélgetés követte Németh Zoltán lelkész, a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Irodája Gyülekezeti és Missziói Osztálya vezetőjének moderálásával, aki három lelkésznőt kérdezett a női lét és a lelkésznőként betöltött hivatás szépségeiről és nehézségeiről: Voelkerné Kovács Mártát, a vönöcki, Ihász Beatrix esperest, a beledi és Kovács Barbarát, a kecskeméti gyülekezet lelkészét. Az első blokkban a „nehéz-e nőnek lenni?” kérdésre adtak őszinte, humort sem nélkülöző válaszokat a lelkésznők. Megtudhattuk, milyen az élet úgy, ha a szülők fiút várnak, de lány születik, és ezért Pistikének hívják (Voelkerné Kovács Márta története), mit szólnak, ha leányuk bejelenti: a lelkészi pályát választja (Ihász Beatrix), és hogy miként lehet versenyhelyzetben férfiakkal „szemben” helyt állni (Kovács Barbara).
A három különböző generációhoz tartozó beszélgetőpartner részben azonos, részben eltérő tapasztalatokkal érkezett. Amint arról beszámoltak, az első időkben sokat jelentett a női konferenciák védett közege, ahol a nehézségeket is meg lehetett osztani egymással. Az őszinte beszélgetések lehetősége persze ma is fontos. „Istennek tetsző életet épít az az áldozat, amit egy nő megtesz” – fogalmazott Voelkerné Kovács Márta, aki harminchét éve szolgál falusi lelkészként, és mindig súlyt helyezett arra, hogy tisztességet adjon a hagyományos női szerepeknek. Ihász Beatrix hitvallása az Istentől kapott erő és öröm, Kovács Barbara pedig elmondta: szolgálat közben nem gondol magára női lelkészként, sőt szeretné, ha az, hogy milyen lelkésznek lenni nőként, már nem is lenne kérdés napjainkban. „Lelkészek vagyunk, akik végezzük a munkánkat” – fogalmazott.
Egyensúly, bátorság, „összeszeretés”
A beszélgetés második blokkjában arról érdeklődött Németh Zoltán, hogy állíthatjuk-e: „több mint lelkész: lelkésznő”. Voelkerné Kovács Márta a lelkészhiány kellős közepén végzett, és három anyagyülekezetet kapott férjével, néhai Kovács Imrével. Mindig minden feladatot ellátott. Nő, anya, feleség, lelkész – mindegyik egy-egy hivatás. Személyes tapasztalata, hogy Isten fel tudja használni a nőket az egyházi szolgálatban. Nagy elismerésnek tartja immár felnőtt fia szavait: „Anya, te egy hiteles lelkész vagy!”
Ihász Beatrix személyes élménye, hogy mióta a beledi gyülekezetben szolgál, a női presbiterek is „felbátorodtak”, több mindenben vesznek részt, kreatívabbak, kezdeményezőbbek. Pozitívumként említette továbbá, hogy már a négy női esperes egyikeként szolgálhat az egyházban. Kovács Barbara olvasmányélményéből merítve említette a beszélgetés egyik kulcsszavává vált fogalmát: minden közösségbe kell valaki, aki „összeszereti” a tagjait. Ha a nők kislánykoruktól fogva erre vannak „kondicionálva”, éljenek is vele! Ő maga is az szeretne lenni gyülekezetében, aki „összeszereti” a híveket, kisimítja a konfliktusokat, közelebb hozza egymáshoz az embereket. „Ez nagyon jó pozíció. Legyünk bátrak!” – mondta. Voelkerné Kovács Márta emlékeztetett: a női lelkészség „hőskorától” máig az inga kilengett, idő kell, míg beáll az egyensúly. A legfontosabb azonban Krisztusra nézni, őt követni – nőként, férfiként egyaránt.
A kerekasztal-beszélgetést követően Fabiny Tamás elnök-püspök és Prőhle Gergely országos felügyelő köszöntötte a jelen lévő lelkésznőket, és az egybegyűltek megtekinthették a Zákeus Médiacentrum által 1987-ben a Deák téren forgatott kisfilm egy részletét, amely tizenhárom lelkésznő együttes ordinációját örökítette meg.
