Néhány héttel ezelőtt a száznegyvennyolc tagegyházat számláló Lutheránus Világszövetség új főtitkárt választott Anne Burghardt személyében. A rendkívül fiatalos, negyvenöt éves észt evangélikus lelkésznő több szempontból is az első ebben a nagy felelősséggel járó pozícióban. Az Evangélikus Információs Szolgálatnak adott exkluzív interjúban saját egyházáról és azokról a kihívásokról is kérdeztük, amelyeknek új tisztségében meg kell felelnie.
– Egy korábbi sajtótájékoztatón említette, hogy hazája, Észtország a világ legszekulárisabb állama, vagyis a népességének igen kis része vallásos. Mit jelent evangélikus lelkészként szolgálni egy ilyen jellegű társadalomban?
– Talán helyesebb azt mondanom, hogy az egyik legszekulárisabb ország a világon, hiszen Európában is sok hasonló hely van még. Például Kelet-Németországban és Csehországban, bár sok a vallásilag képzetlen ember, mégis sokan vágynak a lelki táplálékra, spirituális vágy él bennük. Tehát az, hogy egy társadalom szekuláris, nem feltétlenül azt jelenti, hogy ellenséges is az egyházakkal szemben, hanem inkább azt, hogy nem tudják, hogyan kapcsolódjanak az intézményhez.
Nálunk sokan túl félénkek is, hogy felvegyék a kapcsolatot. Az evangélikus egyház nagyban befolyásolta az észt történelem alakulását, ezért még azok is, akik egyébként nem kapcsolódnak semelyik gyülekezethez, tudatában vannak az evangélikus egyház kulturális hatásainak. Ezért azt mondhatom, hogy nem különösebben nehéz észt evangélikus lelkésznek lenni, ugyanakkor tény, hogy sokszor egészen alapvető információkat is el kell magyaráznunk. Ez abból ered, hogy az iskolákban nincsen általánosan kötelező hittanoktás, hanem csak a magániskolák kínálják ezt; illetve abban az esetben köteles az iskola biztosítani, ha egy osztályban összegyűlik minimum tizenkét gyerek, aki igényli a hittanórát.
– Lát-e bármiféle hasonlóságot a magyar és az észt evangélikus egyház között?
– 2014-ben éppen Magyarországon vettem részt egy konferencián, ahol a kelet-közép-európai spiritualitásról tartottam előadást. A prezentáció után sok pozitív visszajelzést kaptam magyaroktól, mert sok hasonlóságot véltek felfedezni az én észtországi tapasztalataim és a magyar helyzet között.
Az egyik ilyen hasonlóság, hogy a kommunizmus idején ezekben az országokban az egyházaknak beszűkültek a lehetőségeik, a működésüket korlátozták, intézményeiket államosították. A megmaradt hívők leginkább pietista hátterűek voltak. Erről tudni kell, hogy egyfajta individualista kegyesség, inkább azzal foglalkozik, hogy milyen az egyénnek a személyes kapcsolata Krisztussal, nem pedig a közösség és Jézus viszonyával. Ez az egyéni kegyesség a mai napig észrevehető ezekben az evangélikus egyházakban.
Másfelől viszont csodálom a magyar evangélikus egyházat azért a bátor kiállásért, amelyet akár a közelmúltban tanúsított a fősodorral szemben, és komoly diakóniai lépéseket mert tenni. Néha épp ezt a kiállást hiányolom a saját egyházamból.
A teljes interjú a Kötőszó blogon olvasható.
