Az Európai Egyházak Konferenciája (Conference of European Churches – CEC) 2022. február 25–26. között online formában tartotta idei regionális közgyűlését. A konferencia kezdő napjának áhítata után Pavlo Smystnyuk, az ukrajnai Lviv-ben található Ökumenikus Tanulmányok Intézetének igazgatója tartott előadást, amelyben a frissen eszkalálódó ukrajnai háborús helyzetre adott egyházi nyilatkozatokat elemezte. A konferencia résztvevői megindultan köszönték meg Pavlo Smystnyuk szavait, és az ukrán és belarusz résztvevők tanúságtételét, és imádságukról biztosították a háborút elszenvedő ukrán egyházat és az egész országot.
Az alábbiakban Prof. Pavlo Smytsnyuk, az ukrajnai lvivi Ökumenikus Tanulmányok Intézete igazgatója szavait változtatás nélkül közöljük.
Hálás vagyok az Európai Egyházak Konferenciája tagegyházainak a támogatásukért, valamint a KEK határozott nyilatkozatáért az ukrajnai háborúval kapcsolatban. Ez nagyon fontos számunkra.
Önök a következő témát választották konferenciájuk mottójaként: „Krisztus szeretete a megbékélés és az egység felé mozdítja a világot.” Arra kértek, hogy beszéljek az ukrajnai háborúról. És a háború valószínűleg annyira messze van Krisztus szeretetétől, amennyire csak lehet. A háború azonban megmutatja – nagyon radikális módon – azt a kontextust, amelyben az egység és a kiengesztelődés megtörténhet. Azzal kezdem, hogy bemutatom, hogyan reagáltak a különböző ukrán egyházak az orosz agresszióra, majd három témáról szeretnék szólni: az egységről, az összekapcsolódásról és a kiengesztelődésről.
„A háború mindenek atyja és mindenek királya. És egyeseket istenekké tett meg, másokat emberekké, egyeseket rabszolgákká tett, másokat szabadokká” – mondta Hérakleitosz, a görög filozófus. Nem tudom, hogy Ukrajna rabszolgaként vagy szabadként kerül ki a háborúból, de Hérakleitosznak igaza van abban, hogy a háború megváltoztatja az életet. Új rendet hoz létre, és átstrukturálja a társadalmat. A háború olyan pillanat, amikor az emberek és az egyházaknak „dönteniük kell, hol állnak,” és a kétértelműség állapota elviselhetetlenné válik.
Az ukrán egyházak nyilatkozatai
A világ különböző egyházi vezetői és ökumenikus szervezetei részéről számos gesztus látott napvilágot a háború elítéléséről és a szolidaritásról – némelyik nagyon inspiráló, némelyik kissé kétértelmű. Itt csak arról szeretnék beszélni, hogy az ukrajnai és oroszországi egyházak hogyan reagáltak. Közösen és egyénileg is.
Az Egyházak Ukrajnai Tanácsa – amely 16 egyházat és vallási szervezetet egyesít, beleértve a zsidókat és a muszlimokat is – nyilatkozatot adott ki, amelyben az ukrán fegyveres erők támogatásáról és a katonák megáldásáról szólt, és arra kérte a nemzetközi közösséget, hogy segítsenek megállítani az orosz inváziót. Levelet írtak Putyin elnöknek is, amelyben arra kérik, hogy állítsa le a háborút, mielőtt túl késő lenne.
Az újonnan létrehozott ukrán Epifánia Ortodox Egyház metropolitája és az ukrán görög katolikus egyház főpásztora, Szvjatoszlav Sevcsuk arra kért mindenkit, hogy imádkozzanak a békéért, de arról is beszéltek, hogy a polgároknak kötelességük megvédeni Ukrajnát. Mindketten kérték a nemzetközi közösség támogatását. A protestánsok is nyíltan elítélték Oroszország agresszióját. Az Ukrajnai Német Evangélikus-Lutheránus Egyház ragaszkodott ahhoz, hogy a béke, amelyért imádkoznunk kell, „igazságos béke legyen, amely az agresszor kiűzését eredményezi az összes megszállt területről és az elkövetett bűnök igazságos megbüntetését. Felszólította azokat, akik a fegyveres erőkben tudnak szolgálni, hogy csatlakozzanak hazájuk védelméhez, és felszólította „a külföldi testvéreket, hogy nyújtsanak diplomáciai és információs segítséget [...] és humanitárius segélyt”. Az Evangéliumi Baptista Egyházak Ukrán Szövetsége, - amely valószínűleg a legnagyobb protestáns felekezet Ukrajnában -, pacifistább álláspontot képviselt: Antonyuk lelkész arra kérte a közösségeket, hogy imádkozzanak (mint mondta, a mi fegyverünk az ima), de megemlítette azt is, milyen fontos vendégszeretetet biztosítani a menekülteknek.
Az ukránok és a moszkvai patriarchátus
Nagyon fontos a moszkvai patriarchátussal egységben lévő Ukrán Ortodox Egyház álláspontja. Akiknek volt közületek türelmük meghallgatni Putyin elnök február 21-én tartott egyórás beszédét, amelyben bejelentette a két szeparatista köztársaság elismerését, azok emlékezhetnek arra, hogy az egyik a beszédben elhangzott indok, amiért Oroszországnak be kell avatkoznia Ukrajnában, a következőképpen hangzik: „Kijevben megtorlásra készülnek a moszkvai patriarchátus ukrán ortodox egyháza ellen”.
Nos, tegnap ennek az egyháznak a feje, Onufrij kijevi metropolita az orosz inváziót „Káin bűne megismétlődésének nevezte, aki féltékenységből megölte a saját testvérét”. Egy ilyen háborút nem igazol sem Isten, sem ember.” (szerk. a fordító)
Ez egy nagyon fontos kijelentés – lehet, hogy kicsit későn érkezett, de jobb későn, mint soha. Az ukrán válság nyolc évvel ezelőtti kezdete óta ez az egyház mindig is ragaszkodott az Oroszországgal való lelki és kulturális egységhez, és úgy tett, mintha apolitikus, semleges lenne. Gyakran kritizálták azért, hogy nem foglal állást. Öt évvel ezelőtt volt egy pillanat, amikor Onufrij megtagadta a Kelet-Ukrajnában megölt katonáknak adott tiszteletadást, mondván, hogy ki akar maradni a konfliktusból. Ma úgy gondolom, hogy az igazságtalanság, amit Oroszország képvisel, annyira nyilvánvaló, hogy az ukrán ortodox egyház nem maradhat csendben. És jó, hogy nem hagyják, hogy az orosz propaganda kihasználja őket. Most azt mondják: azért jöttetek ide, hogy megmentsetek minket a „náciktól,” de nekünk nincs szükségünk rátok. Mi harcolni fogunk ellenetek.
Onufrij metropolita moszkvai konfrátere, Kirill pátriárka nem áll élen a háború elítélésében, vagy a háború leállításának kérésében. Arra szorítkozott, hogy „felszólította a konfliktusban részt vevő valamennyi felet, hogy tegyenek meg mindent a polgári áldozatok elkerülése érdekében”.
Az orosz agressziót „eseményeknek” és „tragédiának” nevezte. Imádsággal kérték Istent, hogy „oltalmazza meg az egyházunkban lélekben egy orosz, ukrán és más népeket.” Bízom benne, az Orosz Ortodox Egyház rátalál arra a bátor hangra, amivel egyértelműen az Ukrajna elleni orosz invázió befejezésére szólít majd fel.
Miért fektettem ennyi hangsúlyt ezekre a nyilatkozatokra? Úgy vélem, hogy az egyházak által kiadott nyilatkozatokban és megnyilvánulásokban benne rejlik ezen egyházak ekkleziológiai identitása. A sietségben, kapkodásban megfogalmazott nyilatkozatok azt tükrözik, hogyan látják saját helyzetüket a társadalomban, milyen mélyre nyúlik inkulturációjuk, hogyan látják a kapcsolatukat azokkal az emberekkel, akik között szolgálnak. hogyan viszonyulnak a nacionalizmushoz és a háborúskodáshoz, és hogyan értelmezik a Szentírást. A pillanat valóban apokaliptikus, a szó etimológiai értelmében: apokalypsis mint leleplezés, kinyilatkoztatás. Az egyházak felfedik magukat. Az ökumenikus szervezetek is.
Most pedig a már említett három témára szeretnék rátérni: egység, kapcsolati összefüggések és kiengesztelődés.
Egység
Az ukrán egyházak az egység kivételes pillanatát mutatták. Ezt teszi a háború. Ez az egység kockázatokat rejthet magában, de megbékéléshez és egységhez is vezethet. Meglátjuk, milyen hatással lesz a háború az ukrán ortodox egyház egységére Oroszországban lévő testvéreikkel, és a két ukrajnai ortodox vallási közösség közötti párbeszédre. Észszerű azt gondolnunk, hogy a háború hatása az ukrán ortodox egyházra hatalmas lesz.
Persze felmerülhet a kérdés, hogy az ortodoxok közötti egység vagy a keresztények közötti kapcsolatok, amelyek a párbeszédet a nemzeti összetartozás szolgálataként fogják fel, nem alakítják-e át Krisztus egységre való felhívását világi jelszóvá, háborús refrénné. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk az ilyen egység mögött álló indítékot. Az az egyház, amely szerepét egy nemzet, és annak érdekeinek szolgálatára redukálja, elárulja a nemzetépítés érdekein túlmutató egyetemes hivatását és eszkatológiai identitását. Sajnos a háború talán nem a legjobb pillanat mindennek az árnyaltabb megfogalmazáshoz. Nekünk először is életben kell maradnunk.
Arra is számítok, hogy a háború arra fogja késztetni az ukrán protestánsokat – különösen a baptistákat és a pünkösdieket –, akik néha hajlamosak voltak viszonylag elszigetelten élni az országban zajló eseményektől –, hogy nagyobb felelősséget érezzenek a társadalom egészéért, és az ország szorult helyzetben lévő állapotáért.
Kapcsolati összefüggések
Olyan világban élünk, ahol minden mindennel összefügg. Ez nyilvánvaló, ha az ökológiai válságra, a Covid–19 világjárványra vagy az Oroszország elleni szankciókról szóló vitákra gondolunk. Ahogy Ferenc pápa írja a Fratelli Tutti enciklikájában, „globális közösség vagyunk, mindannyian egy hajóban evezünk, ahol az egyik ember problémái mindenkinek a problémái. [...] [Senki sem menekül meg egyedül; csak együtt menekülhetünk meg. [...] [Mi] egymás részei vagyunk.” Dosztojevszkijnek, A Karamazov testvérek című regényében Markel, a sztarec Zosima testvére mondja: „… mindegyikünk mindenben bűnös mindenkivel szemben, én pedig a leginkább. [...] mindegyikünk mindenki előtt, mindenkiért és mindenért bűnös.” Amikor édesanyja arról faggatja, hogy ilyen fiatalon és ártatlanul hogyan lehet felelős a világ gonoszságáért, Markel azt válaszolja: „Nem tudom, hogyan magyarázzam meg ezt neked, de szinte gyötrelmesen érzem, hogy így van.”
Úgy gondolom, ez mélyen illusztrációja mindenek megmagyarázhatatlan, érthetetlen egymásrautaltságának. (Elgondolkodhatnánk azon, hogy vajon Dosztojevszkij bölcsessége bekerül-e Putyin „hagyományos értékeinek” kánonjába, amelyekről két nappal ezelőtti üzenetében azt mondta, hogy Ukrajnában védi azokat.) Azt hiszem, ma az a fontos, hogy Európa egyházai és országai is érzik, „gyötrelmesen is,” az országomban történtekhez való kapcsolódásukat, az Ukrajnáért való felelősségüket. Remélem, hogy az ukrán ortodox, protestáns és katolikus testvéreikkel lelki egységben lévő európai egyházak együttérzést és aktív szolidaritást éreznek – mint az egy test, amelynek egyik tagja szenved –, és nem hagyják Ukrajnát egyedül szenvedni. Ez azt is jelenheti, hogy kapcsolatépítés történik egyházakkal, kormányokkal, az üzleti világgal, hogy képviseljék ők is a háború abbahagyása érdekében az Oroszországgal szemben történő nyomásgyakorlást, és minden lehetséges módon támogassák Ukrajnát.
Megbékélés
Nem tudjuk, hogyan ér véget a háború, de egy napon véget fog érni. És nem lesz könnyű megbékélésről beszélni az ukránok és az oroszok között. Mi nem vagyunk az orosz nép ellenségei. Az elmúlt napokban sok támogató szót kaptam orosz ortodox lelkészektől és laikusoktól. Sok orosz tiltakozott a háború ellen, Oroszországban és külföldön egyaránt, néhányukat letartóztatták. Ez nagy bátorságot követelt – és ők az orosz nép becsületére válnak, és példát mutatnak az orosz vallási és politikai intézményeknek. Ez az orosz ellenállás a háborúval szemben – bármennyire minimális is – fontos. Fontos Ukrajna számára – ne az orosz népet tegyék kollektívan felelőssé azért, amit a kormány tesz. Fontos az orosz nép számára, hogy maradjon némi semina verbi, némi fénysugár az őrület közepette. Mindenki számára fontos – legalábbis a megbékélés érdekében, amely előbb-utóbb el fog jönni.
Ironikus, hogy a háború ellen felszólaló oroszok gyakran az úgynevezett „liberális szekularisták”, nem pedig Krisztus tanítványai. Itt Vlagyimir Szolovjov orosz filozófus jut eszembe: A középkori világszemlélet hanyatlásáról című művében ezt írja: „… ha a névleges keresztények elárulták és majdnem el is pusztították Krisztus ügyét, ha egyáltalán el tudna pusztulni, akkor a Krisztust megtagadók által nem keresztényeknek nevezettek nem tudják-e Krisztus ügyét szolgálni?” Az evangéliumban két fiúról olvasunk: „… az egyik mondja: elmegyek – és nem ment el, a másik ezt mondta: nem megyek el – és elment. Kettejük közül melyik, [...] teljesítette az Atya akaratát?
Végezetül, tavaly augusztusban a lvivi Ökumenikus Tanulmányok Intézetünk egy projektet indított az ökumené és béketeremtés témájában. Tanulmányozni kezdtük a megbékélés külföldi példáit: a Balkán, Izrael/Palesztina, Észak-Írország stb. helyzeteit. Szeretnék idézni egy mondatot a projekt leírásából: „Az ukrajnai válság vizsgálatának egyik lehetősége, hogy az válságot az elidegenítés, a defamiliarizáció módszerén keresztül szemléljük. Ez alatt azt értjük, hogy a helyzetet más konfliktusok szemüvegén keresztül vizsgáljuk. Ez segít abban, hogy a hazai helyzettől episztemológiai és érzelmi távolságot tartsunk, és lehetővé teszi számunkra, hogy hozzájáruljunk a konfliktus racionális és gyakorlatias megoldásához.”
Tegnap egy olyan helyzetben ébredtünk, amelyben a defamiliarizáció, az elidegenedés már nem működik, mert családjainkat fenyegeti a háború. Nem lehetséges az érzelmi távolságtartás, mert mind az értelem, mind a szív a vérontás megállításáért kiált. Ez az a pillanat, amikor a super partes azt jelenti, hogy ott vagyunk mindenekfelett azokkal, akik szenvednek és rettegnek. Ez az a pillanat, amikor Krisztus szeretete egységre hív, és azoknak a támogatására, akiknek szabadságvágyuk miatt került veszélybe az életük.
„Boldogok, akik békét teremtenek, mert ők Isten fiainak neveztetnek.” (Mt 5, 9)
