Budapesten, az újpest-belsővárosi református gyülekezet közösségi termében tartotta XII. Teológusok párbeszédben konferenciáját az Evangelikál Csoport Egyesület A helyi gyülekezet jelentősége címmel.
Az alkalom nyitóáhítatán Molnár Ambrus református lelkipásztor 2Kir 12,1–17 alapján azt a kérdést tette fel, hogy bár a hívő ember életének lényege a megváltás, de vajon ugyanilyen jelentőséget tulajdonítunk-e a gyülekezetnek is. Isten kezdettől külső kereteket is használ megújító munkájához, mégpedig Isten kijelentését, a Bibliát és a gyülekezet közösségét. A gyülekezet az a hely, ahol az igére „szomjas” hívek összegyűlnek. Az igehirdetés textusa megemlíti, hogy Jóás király számonkéri a papságot, mert „a templom rongálódásait mégsem javíttatták ki” (2Kir 12,9b), vagyis a hosszú évek alatt a nép már „hozzászokott” a romokhoz, ahogyan mi is meg tudunk szokni egyfajta lelki tespedtséget. A templom az ószövetségi időkben az Istennel való találkozás helyszíne volt, és a gyülekezeti helyszínek ma sem veszítettek jelentőségükből.
Az első kerekasztal-beszélgetésen a helyi gyülekezet újszövetségi teológiai alapjait járta körül Chiciudean Miklós reformált baptista lelkipásztor, dr. Czentnár Simon református lelkipásztor, rendszeres teológus, a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) Hittudományi Karának tanársegédje, Hajdú Attila, a Szentháromság Evangéliumi Egyház református lelkipásztora és dr. Steiner József baptista lelkész, missziológus, teológiai professzor Márkus Tamás András református lelkipásztor, a KRE doktorandusza moderálásával. A beszélgetésben elhangzott, hogy a láthatatlan egyháznak látható tagjai vannak, az emberek, és a gyülekezeti közösség ahhoz a szeretetkapcsolathoz hasonlít, amely a Szentháromság három személye között van. A szeretetet ugyanis nem lehet egyedül gyakorolni, hiszen azt önzésnek hívják. A kereszténység sosem volt és sosem lehet individualista. Hajdú Attila emlékeztetett, hogy a világ teremtésekor Isten minden napon megállapította, hogy amit teremtett, az jó („És látta Isten, hogy ez jó”), mígnem az ember teremtésekor kimondta: „Nem jó az embernek egyedül lenni…” (1Móz 2,18)
A gyülekezetek megjelenési formája kapcsán Steiner József rámutatott, hogy korunkra jellemző a „parachurch” forma, azaz az egyház, illetve gyülekezetek feletti szervezetek jelenléte. Ezek gyakran azt a funkciót látják el, amelyet a helyi gyülekezeteknek kéne. Nagy problémaként nevezte meg, hogy a fiatalok ezekbe tagozódnak be, és nincs saját gyülekezeti közösségük. A baptista professzor meglátása, hogy ha a helyi gyülekezet betöltené az adott funkciót, akkor nem lenne szükség a parachurchintézményekre.
Arra az átfogó kérdésre, hogy vajon keresztényként fontosnak kell-e tartanunk az egyháztagságot, illetve ha valaki nem tagja az egyháznak, hogyan érvényesek rá az ígéretek (pl. „…a pokol kapui sem fognak diadalmaskodni rajta”; vö. Mt 16,18), közös feleletként hangzott el, hogy a kora keresztény időkben nem volt kérdés a gyülekezethez való csatlakozás, hiszen oda menekültek a keresztények, a közösség olyan volt számukra, mint Nóé bárkája. Steiner József ugyanakkor óva intett attól a hozzáállástól, hogy az ultraminimum teljesítését firtassuk az üdvözülés szempontjából. Érdemes feltenni a kérdést, vajon hogyan szerethetem Istent, ha a testvéreimet nem szeretem, ha nem szeretek gyülekezetbe járni.
A második kerekasztal-beszélgetést A modern kor kihívásai a gyülekezetplántálás során és a gyülekezeti életben címmel tartották, amelynek keretében Bagoly Gyula református presbiteriánus lelkész, Csiha Márton baptista lelkipásztor, Grendorf Péter evangélikus lelkész, valamint Lénárt Tibor református lelkipásztor osztották meg tapasztalataikat a résztvevőkkel Tóth Krisztián baptista teológus, lelkipásztor moderálásával. A hozzászólók kiemelték, hogy a gyülekezetplántálás esetében mindannyian valakinek, például az előző ott szolgáló lelkésznek a munkájára építünk. A plántálás mögött három dolog kell, hogy álljon: az egyes emberek tanítása (tanítványozás), lelki útkeresésben való kísérése és az értük való imádság.
A legfőbb kihívások között említették ugyanakkor az elköteleződés hiányát, amely még a gyülekezeti tagok részéről is megmutatkozik: ha a gyülekezeti alkalom egybeesik családi vagy munkahelyi eseményekkel, akkor az egyházi alkalom sok esetben hátrább sorolódik. A beszélgetőpartnerek hangsúlyozták azonban, hogy a gyülekezetbe járás nem elvárás, hanem az a cél, hogy az emberek érezzék, hogy jó közösségben lenni. Az elköteleződésre megoldás, hogy „családban” érezzük magunkat, oda tartozunk. A bensőséges, családias légkör megteremtésének egyik eszköze pedig például a kisebb házi csoportok létrehozása. Mivel azonban mindenkinek sokféle programja van, az emberek jó része egy hónapban csak egyszer jut el gyülekezetbe. A korunkban jellemző „FOMO-érzés” (fear of missing out) mégis visszatarthat attól, hogy ne menjünk az alkalomra, mert hátha lemaradunk valamiről. A gyülekezeti alkalmakra való járás igénye mégis olyasmi kellene legyen, mint amit a szerelmesek éreznek, akik arra vágynak, hogy minél előbb újra találkozzanak – állapították meg a hozzászólások során.
A konferencia harmadik blokkjában a missziós szempontokat, a gyülekezetépítésben rejlő perspektívákat vette sorra D. Nagy Tamás pünkösdi lelkipásztor, dunántúli egyházkerületi elnök, Meláth Attila baptista lelkipásztor, korábbi egyházkerületi elnök, Szeverényi János evangélikus országos evangelizációs és missziói lelkész és Pocsaji Miklós református lelkipásztor Parti Benedek baptista egyháztag, pszichológus moderálásával.
„Miért is nehéz manapság valakit a világból megtéríteni?” – hangzott a kiinduló kérdés. Mert azzal kell számolnunk, hogy már nem a konstantini, hanem egyház- és tízparancsolat-ellenes korszakot élünk, amikor a média egyes szereplőinek démonikus hatása van, félelmet és bizonytalanságot tudnak kelteni. A hozzászólásokból kirajzolódik, hogy éppen ezért is nagyon fontos, hogy az emberek élő igét halljanak, és érezzék, hogy szeretik őket.
A meghívottak visszaemlékeztek szolgálatuk korábbi éveire, amikor a kilencvenes évek elején, a rendszerváltás után nagy volt a nyitottság, és az emberek mindenbe hittel belekapaszkodtak, bátran belekezdtek új dolgokba, úgy gondolták, hogy minden jó, ami új, és minden rossz, ami a múltból visszamaradt. Manapság egyfajta letargikus jövőkép-nélküliség tapasztalható: sokan úgy gondolják, hogy nincs értelme a jövőre tervezni. Megoldásként az a jelenet kellene eszünkbe jusson, amely az égő csipkebokornál történt: Mózes odament megnézni a csodát. Ha elég sokáig „ég” valaki a szolgálatáért, ahová Isten helyezte őt, oda fognak menni az emberek.
Fontos tehát leszögeznünk, hogy a világ megváltozott körülöttünk: szellemi háború folyik, az idő összeszűkült, a túltervezett programok miatt folyamatos időhiányban élünk. A mai nemzedéket nem érdemes kritizálni, ráadásul éppen a mai fiatal felnőttek szülei élnek kritikával: akik nem házasodtak meg, vagy éppen külföldön próbálnak szerencsét. Magyar népünk – történelmi háttere folytán is – depresszióra hajlamos, sokat panaszkodó nép. Összehasonlítva egy átlagos angollal: az angol ember nem szereti hallani vagy meg sem hallgatja a negatívumokat, csak a pozitív dolgokra kíváncsi. Azonban nagy baj lenne, ha valóságtagadásba mennénk át, és nem hallgatnánk vagy beszélnénk meg a nehéz vagy szomorú dolgokat – állapították meg a Kulturális kihívások és missziós szempontok a gyülekezetépítésben címet viselő beszélgetésben a téma kapcsán a lelkipásztorok. „Neopogány” korszakban élünk tehát, amelyre ugyanakkor már nem is a közömbösség, hanem a keresztényellenesség jellemző. A „neopogányból” azonban „neokrisztánosz” is lehet, hiszen a spiritualitás iránti igény megmaradt – hívták fel a figyelmet az eszmecsere során. Ezért a lelkész nem ülhet ölbe tett kézzel, hanem keményen kell dolgoznia Isten ügyéért, sok-sok órát szentelve a szolgálatnak. Azonban e téren is fontos, hogy ne másokhoz, akár sokak által példaképnek tekintett lelkészekhez hasonlítsák magukat a szolgálattevők, hiszen mindenki más és más személyiséggel rendelkezik, és Isten az ember hűségét áldja meg. És végeredményben mindig ő az, aki munkálkodik.
