Nyár végi gyakorlás, osztályozóvizsgára való felkészülés, az egyéni önismeret elmélyítését segítő kézműves, beszélgetős foglalkozások és identitáserősítő közösségi programok – ezt kínálta a pilisi Bizsu Közösségi Tér önkéntesek és a Magyarországi Evangélikus Egyház támogatásával. Az augusztus első két hetében megvalósult táborban a helyi iskola – elsősorban – roma gyermekeinek segítettek hátrányos helyzetük megannyi kihívásával megküzdeni.
Ki tanul nyáron? Akinek tanév közben nem sikerült mindent megtanulnia. Vagy legalábbis annyit nem, amennyi kell ahhoz, hogy a következő évfolyamba lépjen. Hogy miért nem sikerült? Hát ez már egy kicsit bonyolultabb kérdés.
És mit csinál, ha nem sikerült? Otthon felkészül a pótvizsgára, a szobájában, az íróasztalához ülve. Vagy augusztusban magántanárhoz jár. Vagy a nagymama felkészíti a nyaralás alatt. És mi van, ha a „nyaralás” szó nem értelmezhető számára? Ha az otthonában csak egy szoba van, íróasztal nincs, anya, apa nem szívesen néz bele a tankönyveibe, az iskola távoli és ismeretlen világ, a távoktatásba bekapcsolódást egyedül kellett volna megoldania tízévesen, a nagymama pedig beteg, de még így is rá és egymásra van bízva az összes unoka a közös udvaron…
Akkor bizony elkel egy kis segítség. De ki segítsen? Például a Bizsu-ház. A tavalyi tanévben indult pilisi közösségi tér önkéntesei – zömében budapesti gimnazisták és egyetemisták – a távoktatás ideje alatt is keresték a mentorálási lehetőségeket, hogy ne veszítsék el a kapcsolatot a gyerekekkel. Azokkal a gyerekekkel, akik a város peremén, gyakran nehéz körülmények között élve, amúgy is küszködve kapcsolódnak a hagyományosan magas elvárásokat támasztó, színvonalas programokat és versenyeket kínáló iskolájukhoz. Ezek a gyerekek a távoktatás hónapjaiban azonban már szinte teljesen eltűntek, elidegenedtek az iskola világától.
Összefogva nem reménytelen!
A Csepp a Tengerben Alapítvány vezetőjének, Bánszki Sándornak köszönhetően már a nyár közepére megújult és megszépült az alapítvány tulajdonában levő Bizsu-ház, így annak vezetője, Nagy Panka merészet álmodott. Fejébe vette: nem mehet így tovább, hogy ezek a gyerekek nem járnak iskolába – akár távoktatásban, akár személyes jelenléttel.
Azonban azt is tudta, hogy ezt a Bizsu-ház lelkes, fiatal önkéntesei nem tudják elintézni. Ehhez a helybéliekkel kell összefogni, hiszen ezek a gyerekek ide tartoznak, itt élnek, itt küszködnek. Mozgósította hát a közösségépítő képességeit, megtalálta az iskola, a családsegítő és az evangélikus gyülekezet vezetőit, embereit, összefogott velük, felvázolta az álmát, és elkezdődhetett a páratlan közös munka. Hiszen amikor a civilek, az egyház és az állami iskola összefog, az komoly eredményt szül.
A nagy terv egy kéthetes, bejárós felzárkóztató nyári tábor volt, amely délelőttönként azoknak a gyerekeknek kínált felkészítő programot, akik vagy osztályozóvizsgára készülnek, vagy csak lemaradtak az alaptantárgyakból. Ha két hétig a kézműveskedés, játszás, önismereti beszélgetések és focizás mellett napi három órában a vizsgákra is készülnek, akkor talán nagyobb eséllyel indulnak a következő tanévben – ez volt a logika.
A nagy ívű terv előtt azonban számos nehézség tornyosult: miért jönnének el ide a gyerekek, ha év közben is gondok voltak az iskolába járással? Honnan lesz feladatlap, tananyag? Hol lesz ez az egész? Hiszen a Pest megyei település szerkezetéből adódóan az iskola három telephelye több kilométernyire van egymástól és a Bizsu-háztól. És a legfontosabb: kik foglalkoznak majd a gyerekekkel?
No, ez volt az a pont, amikor többen is, tanárként, visszahőköltünk, hiszen ez reménytelen – ahogy a lemorzsolódás elleni egész küzdelmet és annak generációs újratermelődését is annak éreztük. Panka azonban nem engedett, és kezdett támogatókra is találni.
Akik az első perctől hittek benne: Kotyinszkiné Gajdos Szilvia hitoktató és helyi családsegítő, aki jól ismeri és szereti a hozzá tartozó családokat; Járai Beatrix, a település egyetlen, ám három telephellyel is rendelkező iskolájának intézményvezetője, aki évközben maga is húsz órában tanít, hogy ne maradjon senki matematikaóra nélkül. Bakay Péter, egyházunk országos cigánymissziós munkatársa és Bolba Márta budapest-józsefvárosi lelkész, akik segítettek az anyagi erőforrások előteremtésében is.
Betettek a szívességbankba
Ez a hit aztán ragadóssá vált: belelkesedett a helyi evangélikus gyülekezet. Szöllősi István Sándor pilisi lelkész megnyitotta a parókiát és a templomot helyszínnek, Keveházi D. Sámuel helyettes hitoktató mindennap jelen volt a parókia kertjében gitárszóval, imádsággal.
Az iskola vezetőjének rendíthetetlen hite átragadt a telephelyek igazgatóhelyetteseire, onnan a tanárokra, így készültek a feladatlapok és tananyagok. Bobák Melinda intézményvezető-helyettes két héten át minden napra elkészítette az aznapi beosztást, és maga is végig tartott foglalkozást. A költségigényes kézműveskedésre, a gyerekek reggeliztetésére és az önkéntesek naponkénti megebédeltetésére kezdtek érkezni a támogatások.
A kéthetes tábort természetesen hatalmas szervezőmunka előzte meg, de továbbra is maradt a már felvetett kérdés: ki megy el egy ilyen táborba önkéntesnek? A pedagógusok, akiknek ilyenkor kellene pihenniük? Vagy jöhet bárki? Egyéb foglalkozásúak, akik esetleg nem nagyon láttak gyereket közelről?
De Panka tudta, hogy jönni fognak. Egyetemistáktól nyugdíjasokig, volt és leendő tanárok, gyógypedagógusok, egyetemen tanítók, gimnazisták, az iskola saját tanárai, régi diákjai – összesen ötvenen, a legtöbben egy hetet is vállalva. Honnan? Budáról, Pestről, Pest megyéből, és még olyan is volt, aki az Ajka melletti Halimbáról érkezett. Jöttek, hogy pedagógiai tapasztalatot és önismeretet szerezzenek, és hogy beletegyék a részüket a „globális, segítő szívességbankba”.
Ilyen létszámú és lelkületű önkéntessel öröm volt készülődni. De még mindig kérdés volt, hogy hány gyerek jelentkezik, abból hány jön el végül, és lesz-e egyáltalán kit felkészíteni a lelkes önkénteseknek. Azonban „ezen is áldás volt” – ahogyan Kotyinszki Szilvia fogalmazott.
„Nem mondom, hogy mindenki végig ott is volt, de az óvodás kistestvérekkel együtt a hatvan fővel állandósult gyereklétszámra büszke lehet a projekt összes résztvevője” – összegezte a tapasztalatait Panka. Persze ehhez az is kellett, hogy Domonyi Erika és Fiel Gabriella gyülekezeti tagokkal együtt ő is sok gyereket naponta vitt és hozott a nehezen megközelíthető, távoli dűlőkből. A szállításban szükség szerint több önkéntes és az iskola vezetői is részt vettek.
Kitartás és közös asztal
Mit vihettünk haza mi, önkéntesek a végigdolgozott hét után? Álljon itt most egyikünk vallomása: „Sok emberrel találkozhattam, akiknek a munkája, élete példa számomra, tovább szélesedett a látóköröm. Jó volt átélni, hogy ennyi embert megmozgat egy ilyen ügy. Jó volt közelebb kerülni a gyerekekhez és kicsit belelátni az egyéni, gyakran nagyon nehéz sorsokba, az ő történeteikbe. Így a saját gondjaimat kisebbnek láthattam. Tanítási tapasztalat is volt egyben, kipróbálni, hogy mi működik és mi nem Budapesttől ötven kilométerre. Jobban megértem az itteni pedagógusokat.”
A Bizsu-ház házigazdája, Gulyás Árpádné, Borika, valamint segítője, Suha Katalin naponként más-más hagyományos cigány ételt főzött az önkénteseknek, hogy a munkás nap végén közös asztal mellett zárhassunk. Ez a kényeztetés, valamint a gyerekek kitartása, akarni vágyása, mosolya, viccelődése, a sok „megnyíló kapu”, az egymást támogató légkör mind olyan valódi áldás volt, amelyet magunkkal vihettünk haza is.
Mindannyiunknak – az egész országnak, benne az egyházaknak – az a jó, ha János, Csabi, Márkó, Vanessza, Ramóna és Mónika nem maradnak magukra a gondjaikkal, nem eltűnnek az iskolarendszerből, hanem az iskolájukkal együtt ők is támogatást kapnak ahhoz, hogy bent maradhassanak. A pilisi Bizsu-ház családjai és munkásai ezen a nyáron ezért a célért tettek egy nagy lépést.
* * *
A szerző pilisi tanár és budapesti önkéntes
