Már megint beszóltak a papoknak, és a közönség ezt ezúttal is a főváros IX. kerületében lévő Grund elnevezésű szórakozóhelyen tette meg. A november 7-e, hétfő esti alkalom alapkérdése az volt, hogy létezik-e jó háború.
A szervezők ezúttal Tóth Károly evangélikus lelkészt, történészt, Mészáros László református tábori lelkészt, alezredest (aki Irakban és Afganisztánban járt misszióban), Boda Mihály filozófust, történészt, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Karának docensét és Markovics Milán Mór katolikus tábori lelkészt (aki Koszovóban és Bosznia-Hercegovinában szolgált) kérték fel, hogy azt a témát járják körül a jelenlévők körében, hogy vajon létezik-e jó háború.
Mi a háború? – nyitotta meg a kérdések sorát az est moderátora, Zila Gábor, a Református Közéleti és Kulturális Alapítvány ügyvezetője, amelyre a program katolikus vendége válaszolt elsőként. Meglátása szerint újabban már nem is használják hivatalosan a háború szót, annyira közhelyessé, szakmailag megalapozatlanná vált, helyette a „fegyveres konfliktus” kifejezés terjedt el – „ami nem a különleges katonai hadművelettel rokon”, hívta fel a figyelmet Markovics Milán Mór, utalva a hivatalos orosz kifejezésre, amelyet Moszkva Ukrajna megtámadása kapcsán használ. „Lehet, hogy megúszósnak tűnik a válaszom, de a háború az a fegyveres konfliktus” – foglalta össze rövid válaszát a tábori pap.
Boda Mihály szerint „a háború a konfliktusnak egy felfokozott formája, ami eléri a fegyverek alkalmazását és a szervezettségnek bizonyos fokát”. Református részről Mészáros László szerint a háború békétlen állapot, amely nem lehet jó, nem fér bele Isten teremtett világába. Szerinte a harci cselekmények, a hadviselés a bűn megjelenésével lépett be az emberiség történetébe, és új paradigmát állított fel, az azt követő nemzedékek pedig – hol mélyebben, hol kevésbé mélyen – belesodródtak ezekbe a konfliktusokba, háborúkba.
Tóth Károly, a Soproni Evangélikus Egyházközség lelkésze „az abnormitás normalizálódásaként” határozta meg a háborút mint olyan állapotot, amikor minden, amit megszoktunk, ami jellemző az emberre, ami az Istentől kapott rendnek a része lenne, egészen szélsőséges módon felborul.
A zuhanó repülő és a katonák hite
A katonák Istenhez, hithez, valláshoz fűződő viszonyáról szólva Mészáros László egy mondást hozott felütésként: Zuhanó repülőgépen kevés az ateista. „Ennek kapcsán elmondhatom, hogy azok a katonák, akikkel Afganisztánban egy harci cselekménybe kerültünk, majd Isten segedelmével hazaérhettünk, elkezdtek közeledni ahhoz a tartalomhoz, ami a Biblia állásfoglalása az élet mikéntjéről, és ennek mentén egyre mélyebb beszélgetéseket folytattunk” – fogalmazott a református tábori lelkész.
Ugyancsak egy misszióban szerzett tapasztalatáról számolt be Markovics Milán Mór, amelynek az egyik érdekes tanulsága az volt, hogy a katonák hogyan viszonyulnak, milyen jelentőséget tanúsítanak a tábori lelkésznek, és hogy a humor még az ilyen helyzetekben is jelen van: „Egyszer fel nem robbant kézigránátokat kellett a tűzszerészeknek megsemmisíteni egy erre a célra kialakított mély gödörben. Az egyik tűzszerész kiabál fel nekem a gödörből, hogy menjek le hozzájuk! Dehogy megyek le – mondtam, hiszen rajtuk védőfelszerelés volt, rajtam meg semmi, de végül beadtam a derekam. Kérdeztem, hogy nekem miért kellett lejönnöm, mire azt mondták, ha lemegyek közéjük, akkor biztosan nem fognak felrobbanni, mire én azt válaszoltam, hogy ebben egyáltalán nem vagyok biztos.”
Létezik jó béke?
A jó háború kérdése többféle irányból is megközelíthető, így például onnan, hogy létezik-e egyáltalán jó béke, hiszen mi, magyarok tudnánk erről panaszkodni – adott érdekes nézőpontot a háború megítéléséhez Tóth Károly, így folytatva: „Amikor Jézust jó Mesternek szólítják, azt kérdezi, miért mondják őt jónak, hiszen van-e jó az Istenen kívül? Minden, amit mi, emberek teszünk, próbálunk tenni, az mind híján van a jó azon fogalmának, ami valóban csak Istenre igaz, a háborúra pedig ez még fokozottabban igaz, de hát mi, emberek belerángatjuk az Úristent mindenféle dolgainkba.” Ugyanakkor – tette hozzá – a háborúban is helye van Istennek olyan értelemben, hogy a háború maga elviselhetetlen, és teljesen reménytelen lenne Isten nélkül.
„Az Isten szeretete ott van abban a parancsban, hogy »ne ölj!«. Az l. században ezt még úgy értették, hogy aki keresztény volt, az nem lehetett katona” – reagált elsőként az evangélikus lelkész arra a kérdésre, hogy hol van Isten szeretete, amikor katonák ártatlan embereket lőnek tömegsírba. Tóth Károly kifejtette, hogy aki másokat beleöl a tömegsírba, az nyíltan szembemegy Isten megismerhető akaratával. „Keresnünk kell, mert az Isten szeretete sok helyen megragadható, de nagyon könnyen meg is tagadható, és én úgy érzem, hogy ezek a tömegsírok pontosan erről tanúskodnak” – fogalmazott.
Emberek és határhelyzetek
Miért lesz valakiből tábori lelkész, miért vállal veszélyt, amikor szolgálhatna abban a kényelemben is, amelyet a rendszeres szószéki szolgálat jelent? – hangzott el a kifejezetten a tábori lelkészeknek címzett kérdés, amelyre Markovics Milán Mór azt felelte, hogy őt mindig is vonzották az élet határhelyzetei, ezért olyan emberekkel szeretett volna találkozni, akik az élet és a halál határmezsgyéjén mozognak. Mint mondta, „azok a katonák, akik arra tették fel az életüket, hogy bármikor meghalhatnak, akik úgy mennek el külszolgálatra, hogy nem biztos a hazatérésük, azok átkeretezik az életüket, a gondolkodásukat”.
Mészáros László elmesélte, hogy katonai középiskolában érettségizett a rendszerváltás előtt, és végtelenül boldog volt, amikor leszerelt. Valójában nem akart katona lenni, ebbe az intézménybe eleve csak azért került be, hogy katonaként majd megvalósítsa édesapja be nem teljesült álmait. Akkor mondott neki először ellent, amikor a leszerelés után elment Sárospatakra, a teológiára. „Azért lettem tábori lelkész, mert amikor még nem lelkészként voltam katona, akkor egyetlen embert sem találtam az egész laktanyában, akivel lehetett volna beszélgetni olyan problémákról, amelyekkel mindannyian küszködtünk, csak tilos volt beszélni róla abban a rendszerben, különben te minden lehettél, csak rendes ember nem. Ez is szerepet játszott abban, hogy azt éreztem, ha csak egy ember lesz, akivel a srácok le tudnak ülni, ki tudják önteni a szívüket, meg tudják beszélni a nyomorúságaikat, akkor erre azt mondtam, próbáljuk meg” – mondta el Mészáros László, aki eredetileg öt évvel tervezett a tábori lelkészi szolgálatban 1996-ban.
Isten az egyik és a másik oldalon
Háború közelében járt lelkivezetőként milyen megélni olyan eseteket, amikor a másik fél Isten nevében harcol ellened? – érkezett a következő kérdés. „Koszovóban elvittem a katonákat egy mecsetbe, és ez elég volt nekik ahhoz, hogy felismerjék, a muszlimok éppen olyan emberek, mint ők. Ennyi kellett ahhoz, hogy utána másként beszélgessünk erről a témáról” – válaszolt elsőként Markovics Milán Mór. Református kollégája szerint mindig óriási felkiáltójel, amikor az ember azzal a helyzettel találkozik, hogy egy muszlim hitű emberrel kell kommunikálnia: „Sok mindenre oda kell ilyenkor figyelni, de nem tagadhatom meg magam, keresztény ember vagyok, és azzal az értékrenddel közelítek az enyéimhez, amelyet a Szentírásból elsajátítottam. Bibliai fordulattal élve: a rám bízottakért vagyok felelős. Nem másokért, hanem azért a közegért, akikért az Isten ebben a misszióban felelőssé tett.”
Hogyan hat a katonára, hogy egy mozdulata, például a ravasz meghúzása következtében kioltja egy másik ember életét, ráadásul abban a pillanatban meg is látja az eredményét, a halált? – tették fel a kérdést a papoknak, akik közül Tóth Károly evangélikus lelkész hozott megrendítő és talán a háború hamis romantikáját vágyók számára kijózanító választ: „Beszélgettem olyan emberrel, aki a második világháborúban egy román katonával szemben állva került abba a helyzetbe, amelyben az volt az egyetlen kérdés, hogy melyikük a gyorsabb. Ő volt az. Később lelkész lett belőle, de még hatvan évvel az eset után beszélgetve is éreztem rajta a megrendültséget. Lehet fanatizálni másokat, automatizmusokat kiépíteni, amivel az ember valahogy túllendül egy ilyen helyzeten, de az élet mint alapvető érték végső soron megkérdőjelezhetetlen.”
Megtérés és hazatérés
A harctéri élményekből fakadó hittel összefüggésben merült fel a közönség soraiból a kérdés, hogy azok a katonák, akik egy páncélozott járműben ülve kapták a golyózáport, majd ebből a helyzetből megmenekülve közelebb kerültek Istenhez, mennyire tudták megtartani a hitüket, miután hazatértek.
Az Afganisztánban elszenvedett támadást átélő Mészáros László elmondta: „Számosan voltak köztük olyanok, akik azt megelőzően soha semmilyen hitet nem gyakoroltak, de a támadás után elmondták, szeretnék, hogy a hazatérésünk után kereszteljem meg a gyermeküket, adjam őket össze a párjukkal templomban. Ebben a misszióban, amelynek során ez a bizonyos támadás történt, tíz felett van ezeknek a katonáknak a száma, és mindannyiukkal havi szinten tartom a kapcsolatot a mai napig. Bekapcsolódtak a gyülekezeti életbe, járnak templomba. Erre mondjuk mi, reformátusok: soli Deo gloria – egyedül Istené a dicsőség.”
