Várakozás-vágyakozás, féltés-óvás, fogantatás-születés és annak elmaradása. Május első vasárnapján összeállításunkban nemcsak az édesanyákhoz szólunk, hanem azokhoz, is, akik szerettek volna, de nem válhattak azzá.
Igen az életre
Baba-mama klubunk a kisbabás anyukák számára kínált lelki töltekezést. Míg az apróságok csúsztak-másztak a szőnyegen, mi beszélgettünk az egyházi ünnepekről, bibliai történetekről, hitbeli kérdésekről. Egy idő múlva olyan bensőséges kapcsolat alakult ki a közösség tagjai között, hogy sok személyes élményt, küzdelmes helyzetet is megosztottak egymással, így például családi konfliktusok esetén, vetélések után, nehéz döntések előtt sokszor tanácsolták, bátorították egymást, vagy csak együttérzőn támaszai voltak egymásnak.
Egyszer az egyik anyuka megrendítő hírt közölt. A kisbabáról, aki a méhében növekedett, az derült ki, hogy nagy valószínűséggel Down-szindrómás lesz, ezért további vizsgálatokat javasoltak. Hozzá hasonlóan mélyen hívő férjével együtt átbeszélték, átimádkozták a dolgot, és arra jutottak, hogy nem végeztetik el a pontosabb eredményt hozó vizsgálatokat, mert akár beteg, akár egészséges a magzat, akkor is az ő gyermekük, élet és halál felett pedig csak Istennek van joga dönteni.
Nem tudták, ha valóban kromoszóma-rendellenességgel születne a baba, hogyan fognak az egész családjuk életét alapvetően megváltoztató helyzetben helytállni, mint ahogyan azt sem tudták megjósolni, hogy a nagyobb testvér életét ez a teher hogyan befolyásolja majd. Akármennyit gondolkodtak is a kérdésen, úgy érezték, nincs más lehetőségük, mint vállalni őt és bízni Istenben, hogy erőt és bölcsességet kapnak az új helyzethez.
Aggodalommal teli hónapok következtek ezután, de együttérző, imádkozó baba-mamás testvérszívek vették körül az édesanyát. Számomra is naponta imatéma volt ez a család.
Amikor aztán megszületett a baba, a családtagokkal szinte egyszerre kaptam én is értesítést. S több volt ez, mint egy egyszerű gólyahír, mert az Isten csodáját élhettük át, hiszen egészségesen jött világra a kislány! Lilla keresztelői igéje ez volt: „Megmentettél engem a haláltól, szememet a könnyhullatástól, lábamat az elbukástól, az Úr színe előtt járhatok az élők földjén.” (Zsolt 116,8–9) Elérzékenyültem, miközben prédikáltam, hiszen tényleg róla szólt ez a zsoltárvers…
Hulej Enikő
Anyák napi fohász
Mindazokért, akik anyák.
Mindazokért, akik anyák voltak, anyák lesznek.
Mindazokért, akik édesanyjukra emlékeznek ma.
Mindazokért, akik gyászolják édesanyjukat.
Mindazokért, akik felneveltek.
Mindazokért, akik most nevelnek fel.
Mindazokért, akiket nagymama, dédmama nevelt.
Mindazokért, akik gyermeküket vesztették el.
Mindazokért, akiknek gyermeke éppen kórházban van.
Mindazokért, akiknek édesanyja éppen kórházban van.
Mindazokért, akik maszkban szültek, szülnek.
Mindazokért, akik szeretnének édesanyák lenni, de még nem adatott meg számukra. Mindazokért, akik szerettek volna édesanyák lenni, de már nem lehetséges. Mindazokért, akik árvák, és egyedül vannak.
Mindazokért, akiknek ünnep a mai nap.
Mindazokért, akiknek fájdalom a mai nap.
Mindazokért, akiket kihagytam.
És édesanyámért.
Szóljon ma a hála éneke, a törékeny fohász, a harang.
És teljen meg tartalommal a májusi csend!
Gáncs Tamás
Nem édesanyák Isten szeretetében
Drága nem édesanyák! Akik szeretnétek, szerettetek volna anyukák lenni, de valamiért ez nem valósulhat, nem valósulhatott meg! Mivel férfi vagyok, még a bennem rejlő legnagyobb empátiával is csak megérteni próbálhatom, de át nem érezhetem, hogy mit jelent nektek egy anyák napja. Amikor azokat a nőket köszöntjük, akiknek megadatott az öröm, hogy életet hordozzanak a szívük alatt, hogy megszülhessék gyermeküket. Mindenkit, aki ezt a cikket olvassa, édesanya hozott a világra. Ez a közös, talán az egyik legközösebb bennünk. Optimális esetben pedig az is, hogy az édesanyánkra szeretettel gondolhatunk. Azokra is, akik élnek, s azokra is, akik már nincsenek köztünk.
Gyerekként, fiatalként az ember kevéssé gondol azokra a nőkre anyák napján, akik nem lehettek édesanyák. Régebben én is sokkal inkább arra figyeltem, hogy a környéken hol vannak a legszebb virágot kínáló orgonabokrok, és az sem volt kizáró ok, ha az más kertjéből nyújtózott át a kerítésen, vagy éppen én nyúltam kicsit át ugyanott.
A nem anyukákra, az ő helyzetükre, hogy mit élhetnek át, szerepükre a társadalomban akkor kezdtem tudatosan is gondolni, amikor egy közéleti személyiségtől azt hallottam, hogy egy nőnél a hazafiság elsődleges szempontja az, hogy hány gyermeket szül. Akinek megadatott az az áldás, hogy anyuka lehessen, nyilván könnyen mondja ezt. De amenyire könnyen, annyira empátia nélkül, márpedig az empátia, illetve annak hiánya alapvetően határozza meg emberi kapcsolatainkat, így a társadalmat és – nem túlzás – tulajdonképpen az egész világunk létminőségét. A „hány gyereked van?”, „miért nincs?” vagy „miért csak ennyi?” nemcsak a hazafiság mértékegysége egyesek szemében, de azt is tapasztalom, hogy a hívők között is létezik ez a méregetés, s ami talán még rosszabb, hogy létezik „a testvérek a gyülekezetben mit fognak szólni hozzá, hogy nincsen gyermekem?” alapú ön(le)értékelés is.
Tavaly anyák napja reggelén azt fogalmazgattam magamban, hogy mivel köszöntsem anyukámat. Nem jöttek maguktól a szavak, így kicsit elnapoltam a gondolkodást. Nem tudom, miért. Úgy voltam vele, hogy a megfelelő szavak keresése helyett folytatom a Biblia olvasását ott, ahol előző nap abbahagytam. Pál korinthusiakhoz írott első levelét. A 13. fejezetnél világossá lett, hogy miért halogattam anya köszöntését. A 8. vers anyai nagymamám kedvenc igéje volt, amellyel egy kis falitábla formájában találkozhattam nagyszüleim lakásában. Valószínűleg mert náluk így szoktam meg, a Károli-féle fordítás a kedvesebb a szívemnek: „A szeretet soha el nem fogy.”
A szeretet soha el nem fogy – emlékeztem vissza a fekete táblára írt aranybetűkre, amelyekkel az ige összekötött engem Mamával és az anyukámmal. Amikor ilyen furcsán, sután, de reményeim szerint őket meg nem bántva gondolok azokra, akik egészségi vagy bármely más okból vagy azért nem lehetnek, lehettek édesanyák, mert nem találták meg a társukat, akkor ezt azért teszem, mert az ajándékul kapott szeretetemnek (ismerve és ismeretlenül is) utat kell adnom feléjük. Mert Isten ezt helyezte a szívemre. Nem hiszem, hogy ünneprontás, ha anyák napján egy kicsit gondolunk azokra is, akiknek nehéz lehet ez az első májusi vasárnap. Hordozzuk őket imádságban, árasszunk feléjük erőt, szeretettel.
Ebben az egészségtelenül gyors tempót diktáló világban, a hüvelykujjal pörgetett internetes álvalóság zavarában talán hajlamosak vagyunk – sekélyes, kiüresített felhasználási módjai miatt – lemondóan, giccsként tekinteni a szeretetre. Pedig ez minden! Ez a mozgatóerő, emiatt van bárminek és mindennek értelme. A baráti szeretet, a testvéri szeretet, a szerelemszeretet, a felebaráti szeretet és végül, de nem utolsósorban az Isten irántunk érzett szeretete. Istené, aki akkor is szeret, amikor haragszunk rá, amikor perlekedünk vele, amikor számonkérjük. Ahogyan János első levele 4. fejezetének 16. versében olvashatjuk: „Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne.” Édesanyákban és nem édesanyákban egyformán.
Balczó Mátyás
* * *
Az írások eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. április 24. – május 1–i 87. évfolyam 15–16. számában jelentek meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
