Valóságosan és gondolati szinten is megmozgató foglalkozást tartott az evangélikus presbiterek országos találkozója (EPOT) Működjünk együtt, mint egy test tagjai! című szekciójában Heinczinger Orsolya budavári gyülekezeti felügyelő, az Északi Evangélikus Egyházkerület Püspöki Hivatalának vezetője és Mesterházy Balázs lelkész, a kőszegi evangélikus középiskola intézményvezetője. A beszélgetés kiindulópontjául az 1Kor 12,12 szentírási szakasz szolgált: „…mert ahogyan a test egy, bár sok tagja van, de a test valamennyi tagja, noha sokan vannak, mégis egy test, ugyanúgy a Krisztus is.”
A bemelegítő körben többek között olyan alapadatok alapján kellett csoportokba rendeződniük a jelenlévőknek, hogy melyik korosztályba tartoznak (a harminc alattiak voltak messze a legkevesebben), mekkora lélekszámú településről érkeztek, melyik egyházkerülethez tartoznak, illetve a gyülekezetek, intézmények fizetett munkatársai- vagy önkéntes szolgálatvállalói-e.
„Fül, száj, kéz vagy láb?” – hangzott a talányos kérdés a résztvevők felé, akiknek saját intuíciójuk alapján kellett betagozódniuk valamelyik kategóriába, s csak ezután fedték fel a szekció vezetői, hogy melyik testrészhez milyen feladatok, tevékenységek tartozhatnak.
A fülhöz a meghallgatás két módját lehet csatolni: egyfelől fontos, hogy egy döntés előtt információkat gyűjtsünk, kikérjük mások véleményét, másrészt idetartozik a lelkigondozói helyzetben való jelenlét is. A száj ugyancsak kettős jelentéssel bírhat: utalhat az evangélium hirdetésére, de ugyanígy a saját vélemény artikulálására is. Gondolatébresztésképpen idézték az Assisi Szent Ferencnek tulajdonított híres mondatot is: „Hirdesd az evangéliumot, és ha szükséges, használj szavakat is.” A láb a diakóniát, a házhoz vitt segítségnyújtást jelképezheti, a kéz pedig a kétkezi munkavégzést, a látható eredményt hozó tetteket.
A folytatásban a résztvevőknek szavazniuk kellett: szerintük melyik testrész hiányzik a legjobban a gyülekezetekből; melyikből van a legtöbb (itt volt a legegyértelműbb az eredmény, a jelenlévők elsöprő többséggel a szájat ábrázoló papírdarabot emelték a magasba – kérdés, hogy az evangélium hirdetőire vagy a „megmondó emberekre” gondoltak-e); melyikre igaz, hogy nélküle nem működik egy közösség; melyikről tudják kijelenteni, hogy már a nagymamájuk is ilyen volt; továbbá melyik kapcsán mondanák azt, hogy ők is azok szeretnének lenni?
A szekcióbeszélgetés második felében néhány előre felkért hozzászóló fogalmazta meg gondolatait az elé tárt kérdésről, amelyeket további megjegyzésekkel egészíthettek ki a résztvevők. Jelen összefoglalóban főként az előbbiekből idézünk.
Homoki Olga budafoki presbiter arról beszélt, miképpen találta meg elhívását gyülekezetében. A kántori szolgálatba „beleszületett”, de van olyan terület is, ahol nem a saját képességeire hagyatkozik, hanem azt figyeli, megszólítja-e az Úr az adott feladattal, kap-e útmutatást, jelzést tőle rávonatkozóan. „Ha valahol ott a helyem, akkor arra képessé is tesz az Úristen” – vallja. Arra biztatta a jelenlévőket, hogy ne féljenek az idejük odaszánásától. Azt tanulta, és a saját életében is azt tapasztalja, hogy ha időt szánunk az Isten dolgaira, akkor azt az időt visszakapjuk.
Hogyan tudjuk segíteni nem lelkészként a lelkészeket a szolgálatban, és viszont? – hangzott a következő kérdés. Erre előbb Sztrókay Attila, a Nemescsó–Meszlen–Acsád–Kőszegdoroszlói Társult Evangélikus Egyházközség felügyelője adott választ. Szólt az egyenes, őszinte beszéd fontosságáról, a vitás kérdések presbiteri ülésen való megtárgyalásáról, egymás kölcsönös informálásának szükségességéről, a kimondott szó megtartásáról és a rend őrzéséről. Hasonló dolgokat fogalmazott meg a másik oldal képviseletében Baranyay Bence répcelaki lelkész is, aki ezen túlmenően rámutatott: a nagy célok eléréséhez sok lépcsőfok vezet, meg kell találni ezeket a közbülső kisebb célokat, és fáradozni kell értük.
A „hogyan tudjuk megtalálni a helyünket a gyülekezetben, ha főleg intézményi munkatársként éljük a mindennapokat?” téma kapcsán Morauszki Tamás, a nyíregyházi evangélikus gimnázium intézményvezetője és Szücs Eszter dombóvári lelkész, a kaposszekcsői Evangélikus Diakóniai Otthon intézményi lelkésze elárulta, miket tesznek azért, hogy közelebb hozzák egymáshoz a gyülekezeteket és az intézményeket. (A szekció ezen pontján esetleg tanulságos lett volna arról is hallani, hogyan találják meg a szolgálat lehetőségeit szabadidejükben, hogyan tudják ezt a kettőt egyfelől elkülöníteni egymástól, másfelől összehangolni azok, akik főállásban az egyházban dolgoznak.)
Az önkéntes szolgálattevők bevonásának kérdését már a délelőtti panelbeszélgetés is érintette, a szekcióban Oberling Zsanett hitoktató, a győri evangélikus oktatási központ pedagógusa, a bokodi gyülekezet kántor-presbitere osztotta meg tapasztalatait a jelenlévőkkel. Kiemelte, fontos, hogy mindig célirányosan szólítsuk meg, olyan személyre szabott feladattal keressük meg az embereket, amelyhez értenek, amelyet szívesen csinálnak. Ne feledkezzünk meg a köszönet kifejezéséről, a „lelki batyu feltöltéséről” se, adjunk pozitív visszajelzéseket, ez kell ahhoz, hogy legközelebb is számíthassunk rájuk. „Sok idő kell, mire valaki tényleg beépül a gyülekezetbe” – intett türelemre mindenkit, hozzátéve: ha rajtunk látszódik, hogy örömünket leljük a szolgálatban, akkor lelkesedésünk másokra is átragadhat.
A fizetett alkalmazottak és az önkéntes szolgálók közötti munkamegosztás kapcsán Magassy Éva budafoki presbiter arról szólt, hogy a legfontosabb: legyen közös látásunk a gyülekezetről. Mindannyiunkra szükség van a közösségben, együtt alkotunk egy egészet. „Minden szolgálatot úgy kellene végeznünk, hogy Istennek a legjobbat, a tőlünk telhető legtöbbet adjuk. Készítsük fel az embereket, hogy képesek legyenek erre.”
A szekció azzal a nem költőinek szánt, sőt nagyon is fontos kérdéssel zárult, hogy hiányzik-e valamelyik testrész a felsorolásból. Heinczinger Orsolya és Mesterházy Balázs hangsúlyozta: „Ne feledjük el, kinek a teste vagyunk! Krisztus a fej, nincs egyház az ő vezetése nélkül.”
