A Tolna megyei dombok legmagasabb lankáin húzódik meg az ezer főt számláló bájos település, Váralja. A faluba betérők az evangélikus templomot el sem téveszthetik: méltóságteljesen, mégis hívogatóan magasodik az 1845-ben épült istenháza a település főutcájának számító Kossuth Lajos utcán. A Nagymányok–Váraljai Evangélikus Egyházközség lelkésznőjével, a huszonkét éve itt szolgáló Schaller Bernadett-tel a lelkészi hivatás szépségeiről és kihívásairól beszélgettünk.
– Miért választotta az 1980-as évek legvégén az akkor tizennyolc éves pécsi lány a lelkészi hivatást?
– Még elsős középiskolás voltam, amikor részt vettem az egyik első egyházmegyei ifjúsági találkozón Bonyhádon. Teológushallgatók is voltak közöttünk, többek között az akkor elsőéves Benedek Ágnes, aki ma már a békéscsabai gyülekezetben másodlelkész. Ágival többször beszélgettem, és ma is emlékszem, mennyire lelkesen mesélt a teológiai élményeiről. Én pedig egyszeriben úgy éreztem: nekem is ez az utam. A gimnázium hátralevő éveit ennek tudatában csináltam végig. Negyedikben pedig csak az Evangélikus Teológiai Akadémiára – így hívták az Evangélikus Hittudományi
Egyetem jogelődjét – adtam be a jelentkezésemet.
– Nem csodálkoztak ezen az osztálytársai?
– De igen. Azt kérdezgették, hogy mit fogok csinálni, ha nem vesznek fel. „Akkor megpróbálom jövőre is” – válaszoltam. De hála Istennek, rögtön felvettek.
– Azóta sem bánta meg a döntését?
– Nem. Én az elején tényleg „együgyű” voltam: csak ezt szerettem volna csinálni. Most sem döntenék másként.
– Úgy tudom, a teológusévek végén még nem is volt lelkésszé avatva, amikor Váraljára került.
– Bár Váralján az 1700-as évek vége óta vannak evangélikusok, az 1800-as évek közepétől szerettek volna önállósodni is, a gyülekezet még hosszú évtizedekig a szomszédos Kismányok filiája maradt. A második világháborút követően Nagymányok lett a társgyülekezet. Váraljának csak 1992-től van helyben lakó lelkésze, amikor is Ócsai Zoltán, a korábbi pécsi segédlelkész került ide. Őt hét év múlva meghívták Győrbe. Emlékszem, a teológián akkor még nyilvános telefonkészülék volt, azon hívott fel, hogy megkérdezze, elvállalnám-e utódjaként a váraljai szolgálatot. Ő 1999. június végén elköltözött, én pedig július elejétől már itt voltam helyettesítő.
– Az ordinációja is itt volt?
– Nem. Pécsett avatott lelkésszé Harmati Béla püspök augusztus 19-én. Aznap jelentette be azt is, hogy mégsem Váralja lesz a szolgálati helyem, hanem Pécsre kell mennem segédlelkésznek. Én ezt nem szerettem volna, mert nagyon jól éreztem magam Váralján, az itteniek is megszerettek – a fél gyülekezet ott volt az ordinációmon. Így aztán megkértem minden pécsi barátomat: érveljenek amellett, hogy nem szeretnék, hogy Pécsre kerüljek.
– Megtették?
– Igen, ráadásul sikeresen – mehettem vissza Váraljára.
– És azóta is itt van. Nem vágyott más helyre?
– Úgy gondolom, családos lelkésznőként tudomásul kell vennem, hogy nincs annyi lehetőségem, mint a férfi lelkészeknek.
– Miért gondolja ezt így?
– A többi lelkésznőtársam nevében is mondhatom, hogy feleségként, anyaként nagyon kell arra figyelnünk, hogy a hivatásunk miatt ne sérüljön a családunk élete. Komoly veszélynek érzem ugyanis, hogy lelkészként annyira bele tudunk merülni a munkába, hogy kevés energia és figyelem marad a családi háttérre. Nekünk ugyan a férjemmel csak egy gyermekünk van, de ő a születési problémájából adódóan mindig is sokkal nagyobb figyelmet és több odafigyelést, illetve fejlesztést igényelt, mint az átlagos gyerekek. Úgy gondoltam, hogy ha a munka miatt nem tudom ezt neki megadni – márpedig egy nagyobb gyülekezetben fennállt volna ennek a veszélye –, akkor hiteltelenné válok a lelkészi munkámban is. Hálás vagyok a gyülekezetemnek, hogy anyaként is mindig éreztem az elfogadásukat és támogatásukat.
Csoportkép Schaller Bernadett lelkésznő legutóbbi esküvői szolgálata után
– 2015-ben jelent meg a Luther Kiadónál A keresztség ünnepe című kiadvány, amely rövid meditációk és imádságok segítségével hozza közelebb az olvasóhoz ezt a szentséget. Ön ebben a kötetben őszinte vallomásban ír a kisfiuk megrendítő keresztelőjéről.
– Jani fiunk koraszülött volt, hétszáztíz grammal született 2008 júliusában. Korababaként a szemével is problémák voltak, amin az inkubátor csak rontott. Ráadásul háromhetesen elkapott egy fertőzést a kórházban, és hónapok teltek el úgy, hogy nem javult az állapota, folyamatosan lélegeztetni kellett. Ahogy telt-múlt az idő, a helyzet romlott: a szemész doktornő figyelmeztetett, kezdtünk kifutni az időből ahhoz, hogy a műtétet elvégezhesse. A többi orvos azonban attól tartott, hogy a tüdeje nem fogja bírni, ugyanakkor a látása volt a tét.
– Igazi hitpróba lehetett…
– Teljesen kétségbe voltunk esve. Én magam úgy éreztem, már semmi erőm nincs, és tudtam, hogy csak az imádságok tartanak. Akkor felhívtam dr. Krähling Zsófia barátunkat, aki neonatológus orvos, azaz újszülöttgyógyász. Ő nagyon biztatott, hogy vállaljuk a szemműtétet. Rábólintottunk, de azt is elhatároztuk: még a műtét előtt keresztelünk, mert ebben a helyzetben nem tudjuk megvárni, hogy itthon hagyományos keresztelőt tartsunk. Másnap engedélyt kértünk a kórházban, és két nap múlva, a látogatási idő után férjemmel, a két keresztmamával és a lelkész barátnőmmel, Makán Hargitával megkereszteltük Jánoskát.
– Megrendítő lehetett.
– Az volt, de közben szép is. Majd négy hónap szorongás után az volt az első örömteli napunk, ami után nevetni tudtam. A húgaink voltak a keresztmamák – ők akkor láthatták először a kisfiunkat. Cinti a gyereket tartotta, Bogi az oxigéncsövet. Mivel keresztelőkancsót a fertőzésveszély miatt nem vihettünk be, Hargita vesetálból keresztelte. Ezután rohamos javulás történt. A zárójelentésen végig lehet nézni, hogy a keresztelő igazi fordulópontot jelentett. A szemműtét is sikerült, és két nap alatt annyira rendbe jött Jánoska állapota, hogy átvihették a szekszárdi kórházba, ahol már én is bent lehettem vele. Azóta is sokszor mondom neki, hogy ő jobban megimádkoztatta a gyülekezetet, mint az anyja…
– Huszonkét évnyi szolgálat egy gyülekezeti helyen bizonyára szorosra fűzte a kapcsolatát a hívekkel. A temetési szolgálatok személyesen is meg tudják érinteni önt?
– Bevallom, megrendítő alkalmak ezek. Amikor ennek a közösségnek a lelkésze lettem, megígértették velem az öregek, hogy én temetem el őket. Ez lehet, hogy szomorúan hangzik, de van benne szépség is. Már szinte senki sem él közülük. Azonban mivel nagyon régóta ismertük egymást, ezek a temetések mindig nagyon személyesek voltak.
– Szokott sírni a lelkész ilyenkor?
– Nem. A temetés végéig mindig tartom magam, nekem utána szokott nehéz lenni. Bár egy sírós temetésre azért emlékszem. A váraljai felügyelő, Éreth Gyuri bácsi, akivel szoros kapcsolatban álltam már az elejétől, váratlanul halt meg, és két nap múlva már temettük is. A két korábbi lelkésszel hárman végeztük a temetési szertartást. Mind nagyon szerettük őt. Emlékszem, először én kezdtem el sírni, majd Ócsai Zoli, végül csak Csepregi Erzsike tudott beszélni, így ő fejezte be a szolgálatot.
– A Tolna és Baranya megyei evangélikus sváb gyülekezetek többségére jellemző az, hogy a 20. századi kitelepítések erősen rányomták a bélyegüket a közösségek életére. Az önhöz tartozó gyülekezetekre is igaz ez?
– Sajnos igen. Ahogy már említettem, a váraljai és a nagymányoki evangélikusok társgyülekezetet alkotnak. Izmény leány-, míg Máza szórványgyülekezet. Györe is hozzánk tartozott, de ott mára már teljesen elfogytak az evangélikusok. Piciny közösségekről van szó, ugyanakkor ennek pozitív oldala is van. Például az, hogy gyakran tartunk közös alkalmakat. Nagymányokon szoktunk idősek napi rendezvényt szervezni. Idén is megrendeztük, hiszen a járvány miatt már nagyon vágytak rá az időseink. Nagyon jól sikerült. Körülbelül negyvenen lehettünk, ráadásul családi nap lett belőle, mert az együttlétet, a beszélgetéseket nemcsak vendéglátás egészítette ki, hanem a gyerekeknek kézműves- foglalkozást is tartott az egyik óvó néni. Erdei istentiszteleteket is szoktunk tartani, ahova minden gyülekezetrészből jönnek a hívek. Régebben szerveztünk fiatal családok számára sátras hétvégéket is. Ezek a közös, településeken átívelő gyülekezeti alkalmak jobban összekovácsolják a közösséget. Emellett szoros a kapcsolatunk a testvérfelekezetekkel is – sokszor tartunk közös alkalmakat, illetve rendszeresen eljárunk egymás rendezvényeire. Evangélikusként gyakran becsatlakozunk a faluprogramokba is vagy a településeink civil egyesületeinek rendezvényeibe. Úgy gondolom, az összefogás faluhelyen elengedhetetlen, ebben van erő, és ez a jövő.
Evangélikus motorosokkal Wittenbergben
– Lelkésznő és a férje motorozni is szeret, sőt az evangélikus motorosok csapatát is erősítik. Hogy kezdődött ez a különleges hobbi?
– A férjem már harminc éve motorozik, engem is szokott vinni. Bogdányi Gábor, egyházunk informatikai munkacsoportjának tagja a mátrafüredi Szélrózsán invitált bennünket a csapatba. Hatalmas élmény volt a számunkra az, amikor 2017-ben, a reformáció kezdetének jubileumi évében mi is elmehettünk motorral Wittenbergbe a magyar napokra. Az evangélikus motorosok között mindketten barátokra találtunk, nagyon szeretünk együtt gurulni, együtt lenni. Sőt egyre többet nyom a latban a barátság, ami egy motoros szájából különösen erős mondat…
– Ön a bonyhádi evangélikus általános iskolában hitoktató lelkész is.
– Az iskolalelkészség nagyon sok megújulást, új perspektívát hozott a szolgálatomba. Hálás vagyok ezért a lehetőségért.
– „Magad, uram, ha szolgád nincs” – tartja a mondás. Lelkésznő is megtapasztalja ennek valóságát a gyülekezeti munkák terén?
– Kis gyülekezetben azért is nehéz a szolgálat, mert sok mindent személyesen a lelkésznek kell csinálnia-intéznie, míg egy nagy gyülekezetben könnyebben találni segítséget például az adminisztrációra vagy a pályázatok írására. Azonban a mi gyülekezetünkben a lelkészi teendők mellett nem csak a papírmunkában teljesedhet ki az ember. Most nyáron például a templom karzatát meszeltem, mert a felújításnál egy kis félreértés miatt kimaradt egy falrész a festéskor. Ugyanakkor örömmel tettem, mert a mai napig csodás dolognak tartom, és nem tudok betelni azzal, hogy templom közelében lakhatom.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2021. október 3–10-i, 86. évfolyam 39–40. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a kiadó oldalán.
