Munkaszüneti napot látunk benne, vagy ünnepként éljük meg a három egyházi főünnep – karácsony, húsvét és pünkösd – másnapját? Hogy alakultak ki a „másodnapok”, és valójában mit is ünneplünk karácsony másnapján, húsvéthétfőn és pünkösdhétfőn? Erről kérdeztük dr. Hafenscher Károlyt, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Gyakorlati Teológia Tanszékének tanszékvezető professzorát, a Liturgika – A keresztény istentisztelet protestáns megközelítésben, ökumenikus szellemben című kötet szerzőjét.
– A Bibliából tudjuk, hogy már az Ószövetség népe is több napig tartott bizonyos ünnepeket. Mondhatjuk, hogy alaposan megadták a módját?
– A bibliai időkben más időtöltési kultúrával rendelkeztek az emberek: ha dolgoztak, akkor dolgoztak, ha ünnepeltek, akkor ünnepeltek – valóban megadták mindennek a módját. Nemcsak az időérzékük volt más, de nem is éltek olyan rohanásban, mint ahogyan mi élünk manapság. Mivel az előírás szerint az ünnepekkor el kellett menniük a templomba – gondoljunk a zsidó húsvétra vagy pünkösdre –, az alkalmak a találkozások idejévé is váltak. Az odautazás több napig is eltarthatott, így amikor odaértek, nem siettek vissza. Ezért alakult ki az, hogy bizonyos fajsúlyos ünnepek nemcsak egy liturgikus szertartással, istentisztelettel zajlottak, hanem az ünnep témáját kibontva a találkozások egész sora követte egymást. Ez pedig egy hétre vagy nyolc-tíz napra is kiteljesedhetett.
– A keresztények is átvették ezt a gondolkodást?
– A keresztény kultúrában a vasárnaptól vasárnapig tartó, úgynevezett nyolcadban való gondolkodás alakult ki. Ez a későbbiekben formálódott, csökkent, illetve idővel az egyes ünnepek helyett ünnepkörök alakultak ki – gondoljunk az adventtől vízkereszt ünnepe utáni első vasárnapig tartó karácsonyi vagy a hetvened vasárnaptól a Szentháromság vasárnapig tartó húsvéti ünnepkörre. Tehát az évszázadok során a főünnepeket – mint például a karácsonyt, a húsvétot vagy a pünkösdöt – több apró ünneppel vagy időszakkal egészítették ki. Olyanokkal, amelyek karakterisztikusan előkészítették vagy lecsengették azt.
– Ma már nincs nyolcnapos ünnepünk.
– Az egyház három fő ünnepe először háromnaposra, később két napra csökkent, bár például karácsony nyolcada ma is megvan. Ahogyan nyolcadnapon vitték bemutatni az újszülöttet a templomba – Jézus sem volt ezalól kivétel –, úgy az újév is karácsony nyolcadára esik. Húsvéthajnalban a frissen megkeresztelt felnőttek felvették a fehér ruhát, és nyolc napig hordták. Egy héttel később, húsvét nyolcadán, az úgynevezett fehérvasárnapon vették le. Beszédes ennek a vasárnapnak a latin elnevezése is: Quasi modo geniti vasárnapja. Ez pedig Péter első levelének sorára utal: „Mint a ma született csecsemők, az igének tiszta tejét kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre.” [2,2]
– Az ünnepek szűkülését történelmi okok is befolyásolhatják.
– Így van. Gondoljunk arra, hogy a szocializmusban a kétnapos ünnepeinket egy napra próbálták silányítani, illetve a hétköznapra eső ünnepeket – mint például a vízkeresztet, mennybemenetel vagy épp nagycsütörtök ünnepét – egyáltalán nem hagyták napközben, munkaidőben megtartani. Ezeket vagy az esti istentiszteleteken, vagy az ünnepnapot követő vasárnap lehetett megünnepelni.
– Térjünk vissza a karácsony másnapjára, húsvéthétfőre és pünkösdhétfőre. Mit is ünneplünk ekkor?
– Bibliai olvasmányaink és az ünnep tartalmát kitöltő liturgikus cselekmények gondolatsora egyértelműen mutatja, hogy az ünnepnek mindig két fókusza van: egy teológiai – elméleti – és egy gyakorlati. Így karácsony napján, húsvét- és pünkösdvasárnap elmagyarázzuk, megértjük, megünnepeljük az adott ünnep igazi tartalmát. Karácsonykor azt, hogy megszületett a Megváltó, azaz Isten emberré lett, inkarnálódott; húsvétkor azt, hogy Krisztus nem maradt a sírban, mert legyőzte a halált; pünkösdkor pedig hogy a mennybe ment Krisztus nem hagyta magára a népét, hanem elküldte Szentlelkét. Az ünnep másnapján annak van ideje, hogy átgondoljuk, mi következik ebből. Mi következik abból a karácsonyi üzenetből, hogy az Isten emberré lett. Az első nap a dogmatikai, a második nap az etikai tartalomé.
– És mi következik belőle?
– Felértékelődött az emberi élet. Hiszen amiatt, amit mi a bűn kategóriájába sorolunk, azt éljük meg, hogy az emberi élet törékennyé, betegessé vált. Éppen ezért az a tény, hogy az Isten emberré lett, felértékelte az emberi életet. Karácsony másnapján azt gondoljuk végig, hogy ha az Isten emberré lett, akkor embernek lenni is küldetés. Ezt pedig a hétköznapokban is az Isten ügyéhez méltón meg kellene élnünk.
– Mi húsvét gyakorlati üzenete? Min kellene húsvéthétfőn elgondolkodnunk?
– Húsvét nagy titka, hogy nem a halálé az utolsó szó. Mi életorientáltak vagyunk, azaz úgy tekintünk erre a földi életre, hogy az élet maga ajándék, amely halálunk után kiteljesedik. Éppen ezért valljuk azt, hogy nem okozhatjuk semminek és senkinek a halálát, csak az vehet el életet, aki adhat, azaz csakis a teremtő Isten. Ő viszont kiteljesedő életet kínál, ami már itt kezdődik.
– Sajnos a történelem – különösen is a 20. századi történelem – nem ezt igazolja…
– Hadd hozzam ide II. János Pál pápa ezzel kapcsolatos nagyszerű gondolatát. Ő úgy fogalmazott, hogy a halál kultúrájában élő 20–21. századi ember számára húsvét az élet kultúrájáról beszél. Arról, hogy a földi élet után van tovább, és ha van tovább, az ember máshogy él. Egy zsákutcában egészen másként autózom, mint amikor az autópályán megyek. A húsvét is ilyen. Pál nagyon szépen mondja a Korinthusiakhoz írt első levél 15. fejezetének 14. és 17. versében: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. […] Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok.” Majd a 20. versben így folytatja: „Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül.” Ha pedig feltámadt, akkor ennek következményei vannak az életünkben: nem élhetünk úgy, hogy a halálé az utolsó szó, hanem életorientáltan itt és perspektivikusan, ha odaátra gondolunk.
– Hogyan kötődik ehhez pünkösd?
– Pünkösdkor nem egyszerűen csak egy lángnyelves jelenés történt, hanem az Isten vigasztaló, bátorító, megerősítő, hitet adó Szentlelke töltődött ki az emberekre. Ez pünkösdhétfő feladata: gondoljuk át, mit jelent a mindennapokban a Szentlélekkel élni. „Szentlelkesen” élni azt jelenti, hogy van bennünk egy forrás, egy vigasztalás, egy motivációs erő, amelyből állandóan lehet meríteni. Leginkább a hétköznapokban. Fontos, hogy az ünnepnap ne váljon el a hétköznapoktól. A kereszténységet persze mindig megkísértette, hogy a vasárnapi keresztények vasárnap mindig nagyon jó emberek voltak, hétköznap már kevésbé. A Szentlélekkel kísért út azonban azt jelenti, hogy ezzel a belső tűzzel, Isten adta szikrával éljük a mindennapokat. Nem lettünk tökéletessé – de a jó irányba megyünk. Pál nagyon szépen beszél erről a Rómabeliekhez írt levelében: „Ugyanígy segít a Lélek is a mi erőtlenségünkön. Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.” [8,26] Vagy: „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.” [8,14] Tehát az iránytű ott van a kezünkben, csak használnunk kell.
* * *
A cikk eredetileg az Evangélikus Élet magazin 2022. június 5–12–i, 87. évfolyam 21–22. számában jelent meg.
Az Evangélikus Élet magazin kapható a Luther Kiadó könyvesboltjában (Budapest VIII., Üllői út 24.), az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a e-mail címen, vagy digitális formában megvásárolható, illetve előfizethető a kiadó honlapján.
