A közélet helyzete, napi fordulatai és az iskolákat besoroló ranglisták folytán kérdések sora merül fel a hitéleti oktatással kapcsolatban is. Miért jó az egyházi iskola? Segítik társadalmunk működését az egyházi oktatási-nevelési intézmények? Szükséges a keresztény pedagógiához az egyházi iskola? Vagy a garancia a hitben való otthoni nevelés? Elöregedő egyházunkban felismerjük-e felelősségünket és feladatunkat? Milyen formában és minőségben vállaljuk, hogy közvetítjük a missziói parancsot? A Credo evangélikus folyóirat 2022. évi első számának körkérdése így hangzott: „Tanítható a hit?” Dr. Simon Z. Attila soproni iskolalelkész, valláspedagógus erre válaszul írt tanulmányát olvashatják.
Bő harminc éve működnek újra evangélikus iskolák az ország különböző pontjain. A konkrét cél az újranyitásukkal ismert volt: az evangélikus egyház számos fórumon kinyilvánította abbéli szándékát, hogy újraindult intézményhálózatával elsősorban a gyülekezeteket és az egész ország evangélikusságát akarja fejleszteni,[1] és ez az akarat legtöbb iskolája pedagógiai programjában szerepelt és szerepel a mai napig is.[2] Vajon sikerült elérni ezt a célt? A számok nem hazudnak: közel száz oktatási intézményben mintegy tízezer óvodást, kisiskolást és középiskolást nevelünk, ezzel együtt pedig nagyjából másfél-kétezer pedagógus és oktatási szakember dolgozik egyházunk oktatási intézményeiben. Óriási szám ez az egyház lélekszámát és infrastruktúráját tekintve, amely nem kis anyagi és feladatterhet jelent. Megéri? – teszik fel sokan a kérdést.
Aki több iskolában tanított, dolgozott már, az tudhatja, mennyire egyedi struktúrák, mennyire különböző miliő alakulhat ki még a nagyon hasonló keretekkel rendelkező intézményekben is.[3] Ezek az egyedi színek pedig sokszor jóval több rejtett „áldást” tartogathatnak, mint gondolnánk, mindazonáltal sokkal kevésbé fejezhetők ki a „befektetés” és „megtérülés” értékeinek megállapítására szolgáló, szigorú és általában egységesítésre törekvő számokban és konkrét eredményekben.
Szándékosan alkalmazom ezt a szót: „áldást tartogatnak”. Az áldás (bárách) szó leegyszerűsítve mindazon jót jelenti, amelyben Isten az embert igéjén, kimondott szaván keresztül részesíti. Azonban ahogy az áldást hordozó szavak sem egyformák, úgy egy-egy áldás sem egyforma, hanem egyedi és egyszeri, így pedig igen nehezen mérhető.[4] Az ószövetségi példákból merítve, az áldás egészen mást jelentett az induló Ábrahámnak, mint az érkező Józsefnek, de még Jákób életszakaszaiban is megfigyelhetjük az áldás jelentéstartalmának dinamikus és szép változását.
Kétségtelenül igaz ez az iskolákra is: az áldás sokféle lehet. Különböző intézményi modellek, infrastruktúrák, különböző habitusú igazgatók, különböző beiskolázási körzetekben különböző kegyességű iskolalelkészekkel, különböző hátterű tanítványokkal – ezek mind meghatározzák egy-egy iskola ragyogó és kétségtelenül egyedi színeit és áldásait. Isten ajándékai ugyanis csakis ott, csakis abban a helyzetben, csakis abban a közegben lesznek érvényesek, „szólalnak meg”, ahol ez a kapcsolat megszületik. Nem lehet Ábrahám áldása „magától” Jákóbé, József sem kapja meg ingyen az atyai örökséget.
Ha maradhatunk ennél a hasonlatnál, az áldás először is, mindennél előbb „jelen van”, „szól”. Az áldást hirdető Úr még nem ismeri Ábrahám szándékát vagy József útkeresését, de már jelen van, már megtart, ígér. Ebben iskoláink ugyancsak egységesek, hihetünk abban, hogy mind osztoznak Isten jelenlétében,[5] és ezt az isteni jelenlétet váltják valóra, teszik láthatóvá az egyház részeként működő iskolák is, és ebben találhatják meg küldetésüket: jelen lenni lélekjelenléttel, Krisztus arcát mutatni a diákoknak, hogy a mi pedagógusarcunkban is őt lássák meg, vele találkozhassanak. Ez a jelenlét pedig segíti a tanulók egészségét, jóllétét, hitéletét, világlátását, vagyis utat nyit ahhoz, hogy a tanulók és az iskola közössége hozzájuthasson a mennyei ajándékok forrásához.[6]
Másodszor pedig: az áldás indít. Az ószövetségi történetekben láthatóvá válik, hogy az áldás kimozdít a komfortzónából. Ez a kimozdítás azonban nem puszta provokáció,[7] kihívás, hanem a bennünk lévő isteni természetű jóra való indítás, az Istentől való távolságunk legyőzésére irányuló elmozdítás. Ezért valamennyi iskola a saját maga módján igyekszik inspirálni: van, aki énekre, művészetre, van, aki szabadságra, és van, aki az értékek megőrzésére indít. Nagyon hangsúlyos ma az a törekvés az intézményekben, amely az önmeghatározásra irányul. Együtt kérdezzük, hogy mi az az ajtó, amely ehhez az egyedi, megismételhetetlen áldáshoz vezet, és mi az a munkamódszer, amely ezt a lehető legjobban ki tudja aknázni, hogy az iskola minden tanulója és tanára megismerhesse, magáénak érezhesse ezeket a különleges áldásokat, és segítsen megtalálni azokat a feladatköröket, amelyekkel neki még dolga van.
Harmadszor, az áldásért meg kell küzdeni, ahogyan azt Ábrahám, Jákób és József is tette. Az iskolai intézményi struktúrák sem teszik lehetővé, hogy állandó keretek között folyjék az oktató-nevelő munka, még békeidőben sem. Éppen ezért mindig figyelni kell a világot, és dinamikusan, mint valami növény, újra és újra alkalmazkodni szükséges a fény-árnyék változásokhoz, az esős és száraz évszakokhoz, a közösség tagjaihoz, újakhoz és régiekhez, változásokhoz és tradíciókhoz. Ez pedig hatalmas rugalmasságot, hajlékonyságot és küzdőszellemet igényel.
Az áldás végül pedig személyes. És itt már nem belső struktúráról, nem is intézményi kultúráról beszélünk, hanem – ha lehet – még ennél is többről. Az intézményt és a környezetét, a várost, a gyülekezetet is átható áldást csakis az élvezheti, aki azt megtapasztalja belülről, méghozzá a saját életén keresztül, és a közösségben is megéli. Ez azt is jelenti, hogy a jelenléten, az inspiráción, a dinamizmuson kívül csakis egzisztenciális és személyes mélységekben és az azokból fakadó közösségben határozható meg egy keresztény iskola hatásfoka. A keresztény iskola olyan, mint az út mellé helyezett kilométerkő. Egyesek csak a szükségleteik miatt állnak meg mellette, mások kicsit pihenni, néhányan észreveszik a kilátást, a hely szellemét, és örülnek az élménynek, amelyet ez a hely adott számukra. És vannak olyanok is, akiket áthat a valós találkozás és közösség szelleme, az a borzongató élmény, amely csakis itt és csakis számukra adathatott meg.
A „keresztény iskola” tehát természetéből adódóan nehezen mérhető adatokban. Talán inkább egy különleges nyelvhez hasonlítható, amely intézményi keretek között, a katedrákról, a folyosókon, a szertárakban, a lelkigondozói szobában, az igazgatói irodában, a tornateremben és az iskolai ünnepségeken tesz bizonyságot az Úrról és az ő áldásairól. Minél intenzívebb ez a jelenlét, minél fokozottabb az inspiráció, minél nagyobb a rugalmasság, minél személyesebb és megszólítóbb egy iskola, annyival autentikusabb az iskolai szolgálat bizonyságtétele is.
Ezt a nyelvet tanuljuk most az újraindított evangélikus intézményi rendszer negyedik évtizedében. Ha ebben a közös szolgálatban elmondhatjuk, hogy igyekszünk tanulni ezt a nyelvet, és szolgálatunkban megtesszük azt, ami a kötelességünk,[8] a többi már a Szentlélek hívó és hitet teremtő munkája, ahol nem számít, ki honnan érkezik, csak az, hogy ki hová jut el.
Ez azt is jelenti, hogy valószínűleg le kell mondanunk arról, hogy iskoláink majd valamiféle mérhető szolgáltatást nyújtanak egyházunknak. Viszont nagyon is komolyan kell vennünk, hogy egyházunk – Isten áldásával – komoly szolgálatot végez ezeken a területeken is. Hogy megéri-e? Azoknak a pedagógusoknak, dolgozóknak, diákoknak, akiknek van szerencséjük keresztény oktatási közegben élni, dolgozni, minden bizonnyal igen.
[1] Kodácsy-Simon Eszter 2015. Miért tart fenn az egyház iskolát? In: Szabó Lajos (szerk.): Teológia és oktatás. Luther Kiadó, Budapest. 184–204. o.
[2] Az Aszódi Evangélikus Petőfi Gimnázium, Általános Iskola és Kollégium Pedagógiai Programja. Aszód, 2018. 5. o. http://www.egaaszod.hu/ega/mindenkinek/wp-content/uploads/sites/6/2016/11/pp2018.pdf. (Letöltés: 2022. március 23.)
[3] Ezt az iskolai „egyediséget” rejtett tantervnek, rejtett pedagógiai programnak is szokás nevezni. (Lásd N. Kollár Katalin – Szabó Éva [szerk.] 2004. Pszichológia pedagógusoknak. Osiris Kiadó, Budapest. 457. o.)
[4] Leeuw, Gerardus van der 2001. A vallás fenomenológiája. Osiris Kiadó, Budapest. 411. o.
[5] Kodácsy-Simon 2015, 203. o.
[6] Ezeknek működéséről lásd Horváth-Szabó Katalin 2012. Vallás és emberi magatartás. Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézet – Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, Budapest.
[7] A pro voco jelentése eredeti értelemben: ’előhívni, kihívni, ösztönözni’.
[8] Lk 17,10.
A szerző evangélikus iskolalelkész, mentálhigiénés szakember, valláspedagógus, a valláspedagógia doktora (PhD), az evangélikus hittankönyvsorozat egyik szerzője, a Magyarországi Evangélikus Egyház Kateketikai Munkacsoportjának tagja.
A tanulmány eredetileg megjelent a Credo evangélikus folyóirat XXVIII. évf. 2022/1. számában a 48–49. oldalon. A folyóirat előfizethető nyomtatott és digitális formában, valamint korábbi lapszámai megrendelhetők a Luther Kiadó webáruházában.
