Budakeszi és vecsési Jákóbok álma

„E városokban Isten egy-egy létrát helyezett el, hogy összekösse az eget és a földet. Itt is, ott is felépült Isten háza, megnyílt a menny kapuja. Folytatódjék ezért mindkét helyen a gyülekezetépítés szívós munkája” – fogalmaz a Budakeszin és Vecsésen felszentelt evangélikus templomok kapcsán Fabiny Tamás evangélikus püspök.

Szeptember első hétvégéjén két templomot is felszentelhettem. Szombaton délután Budakeszin, másnap délben Vecsésen mondhattam nem kevés megrendültséggel ezeket a mondatokat: „Az Úrnak szentelt legyen ez a templom, az Atya, Fiú, Szentlélek nevében! Áldott legyen mindenki, aki átlépi küszöbét, hogy az örök és irgalmas Istent imádja lélekben és igazságban! Lakozzék e szent helyen Isten dicsősége! Épüljön benne szeretetben a Krisztus gyülekezete Isten templomává, a Lélek egységében, nemzedékről nemzedékre!”

Nincsenek véletlenek. Néhány nappal e kettős ünnep előtt a telki plébánostól, Gábor atyától kaptam egy szép kiállítású könyvecskét, Mi végre valók a templomok? címmel. Egyházközsége reprint kiadásban adta ki azt a prédikációt, amelyet az 1802-es telki templomszentelésen mondott bizonyos Fejér György plébános. A több mint kétszáz évvel ezelőtti igehirdetés textusa 1Móz 28,17 volt. Az akkori fordítás így szól: „Mely rettenetes ez a hely! Nincs itt egyéb, hanem az Isten Háza és az Ég Kapuja.” Mit ad Isten, ennek a Szentháromság ünnepe utáni 14. vasárnapnak evangélikus egyházunk rendjében éppen ez az ószövetségi igéje. A jákóbi elbeszélés végén, ahol az ősatya az eget és a földet összekötő létráról álmodik, szerepel ez a mondat, a mi fordításunkban ebben a formában: „Milyen félelmes ez a hely! Nem más ez, mint Isten háza és a menny kapuja.”

Ezen a hétvégén kétszer is a menny kapujában állhattam. Mindkét gyülekezet nagyon sokat tett azért, hogy temploma legyen.

Budakeszin Lacknerné Puskás Sára folyamatosan nagy hűséggel gyűjti össze a környék evangélikusait, akik Jákóbként templomról álmodtak. Benczúr László Ybl-díjas építész – aki egyébként a gyülekezet felügyelője is – számos gyönyörű templom és középület után ezúttal saját közösségének tervezhetett méltó hajlékot. A reformáció emlékévében tettük le az alapkövet. Bő egy évvel később, amikor már javában folyt az építkezés, egy svédországi szolgálatom során kaptam azt a látást, hogy e templomot a 20. és a 21. századi vértanúknak kellene szentelni. Most a templom pillérein hetvenkét vértanú neve utal Jézus szavára: „...ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben.” (Lk 10,20) A szentelésen erről az igéről prédikáltam. Így is megvalósult a jákóbi álom Isten házáról és a menny kapujáról.

Vasárnap aztán a vecsési gyülekezettel álmodtuk tovább Jákób álmát. Ez a közösség is az agglomerációban él. Ők száz év alatt immár a negyedik hajlékukat vették birtokba. Az 1932-ben felszentelt templomot a második világháború végén harci cselekmények közepette robbantották fel. Az Egyházak Világtanácsa sietett a gyülekezet segítségére, és 1946-ban Svájcból teljes felszereléssel egy fatemplomot juttattak ide. Ez negyedszázadon keresztül volt a gyülekezet hajléka, míg aztán 1971-ben ismét kőtemplomot építettek. Itt is lelkésznő, Heinemann Ildikó szolgál, akinek vezetésével örvendetesen gyarapodott a gyülekezet létszáma. Kinőtték a templomot, és ők is Jákób álmát álmodták tovább. Schliszka Csaba építészmérnök, valamint Halgas Csaba és Halgasné Takács Mónika kivitelezők mindent megtettek annak érdekében, hogy a szűkös anyagiak ellenére felépüljön a templom.

Mi végre valók a templomok? – kérdezte annak idején a telki plébános. Jákób álma nyomán – archaikus nyelven – ezt a választ adta: „A templomokban az isteni tisztelet alkalmatosságával egymáshoz közelítenek, egymáshoz szelédülnek, egymáshoz törődnek a társaságra termett [ma úgy mondanánk: közösségre vágyó] emberek. A polgári rendek és sorsok itt egyesülnek, itt fognak kezet egymással. Midőn a nagyok és kicsinyek, a gazdagok és szegények, urak és szolgák, mint megannyi testvérek összeelegyednek. A különböző jegyek, melyek ott kinn oly irigykedést szereznek, itt elvesztik tündöklő fényöket. [...] A közös imádság eszekbe juttatja közös erőtlenségöket, hogy egymáson szánakodjanak, az együtt való ének-zengés lángoló buzgósággal eltölti lelköket, a köz-boldogság előmozdítására.”

Azért imádkozom, hogy ez megvalósuljon mind Budakeszin, mind Vecsésen. E városokban Isten egy-egy létrát helyezett el, hogy összekösse az eget és a földet. Itt is, ott is felépült Isten háza, megnyílt a menny kapuja. Folytatódjék ezért mindkét helyen a gyülekezetépítés szívós munkája.

Országunkban szelídüljenek egymáshoz a szembenállásra és acsarkodásra sajnos hajlamos emberek, fogjanak kezet különböző társadalmi csoportok, kegyességet vagy éppen politikai preferenciát képviselő emberek. Nagyok és kicsik, gazdagok és szegények találjanak egymásra. Énekeljenek szívvel, szájjal, lélekkel. A közös imádság során jussanak el arra a felismerésre, hogy a gyakran farkastörvényeket mutató világban az irgalmat kell képviselniük.
Ezért köti össze a létra az eget és a földet.